Jézus Kafarnaumban, valószínűleg Péter házában leül tanítani. Ott vannak a farizeusok, írástudók Júdeából és Galileából. Tehát már szervezett akcióba léptek. Jeruzsálemben az első húsvétkor már szembekerültek vele, és most utána jöttek, sőt a helybeli és környékbeli kollégáikat is mozgósították, hogy fogást keressenek Jézuson. Emberileg érthető a viselkedésük. Sértette az önérzetüket, hogy nem az ő engedélyükkel tanít, nem az ő módszerüket alkalmazza.

 Jézus tanít. De a környékbeliek megszokták, hogy betegeiket bármikor eléje vihetik. Ezért nem várják meg a szünetet, amikor eléje kerülhetnek, hanem megszakítják a szavait. Lukács ezt a történetet úgy írja le, hogy felmennek a tetőre, és azt kibontva engedik Jézus lába elé a bénát. Lehet, hogy messziről jöttek, még vissza is kellett napnyugta előtt érniük, nem volt idejük várakozni. Az is lehet, hogy annyira felkészültek már arra, hogy Jézus meggyógyítja a barátjukat, hogy emiatt voltak türelmetlenek.

Júdeában a tetőt felbontani nem volt bonyolult dolog. Elég volt egy gerendát megemelni és odább tenni és kész is volt a megfelelő nyílás. Ezt a találékony és erős hitet jutalmazza Jézus a csodával. Illetve ez a hit lesz a hordozója a bűnöket megbocsátó jézusi hatalom első kijelentésének. „Bízzál, fiam, bocsánatot nyertek bűneid!” A beteg – mielőtt Isten küldöttje elé járult volna – mindent letett Isten elé, ami zavarta kettejük kapcsolatát. Megvolt benne a bánat. Ezért mondhatja bátran Jézus a megbocsátás szavait. Ennek nyílt kijelentése Isten jóindulatának üzenete. A beteg tudja ezt, és nem is kér többet. Ez is jelzi a lelkületét. Elfogadja, amit Isten fontosabbnak tart gyógyítani. Elfogadja Isten érték sorrendjét, még akkor is, ha neki más esett volna jól.

Nem így az írástudók és a farizeusok. Bennük nem a feltétel nélküli hit és bűnbánat alapjára épül az istenkapcsolat, hanem elvárásokra, szabályokra, szokásokra. Felfogásuk szerint az eljövendő Messiásnak sok joga lesz, de a bűnök megbocsátásával, még ő is csak bitorolná Isten hatalmát. Aki tehát úgy beszél, mint Jézus, az káromolja Istent, és belekontárkodik kizárólagos jogaiba. Gondolatukat még nem tették szóvá. Arra várnak, hogy valaki megfogalmazza azt.

Jézus nem ad alkalmat a megszólalásra. Látja, mi megy végbe a lelkükbe. Egy olyan világos levezetést mutat be a szemük előtt, a fülük hallatára, hogy ha egy kis jóindulat lenne bennük, a hitük is megszilárdulna és a többiekkel együtt örülnének. Csakhogy éppen ez a jóindulat, ill. az ezt hordozó szeretet hiányzik belőlük. Jézus először szavakkal teszi helyre a kételyt: Mi könnyebb: megbocsátani vagy meggyógyítani? Embernek mindkettő lehetetlen. Az Emberfiának azonban nem. És meggyógyítja a bénát.  

Ez a történet hozzájárul Jézus személyének és küldetésének tisztázásához is. Fontosabbnak tartja a bűnbocsánatot, mint a gyógyulást, mert ő a lelkek megváltója. Nem közömbös számára a testi egészség sem, de nem akar minden betegséget meggyógyítani. Meg akar viszont menteni minden lelket.

Magát „Emberfiának” nevezi, s mint ilyen él jogával: „Tudjátok meg, hogy az Emberfiának hatalma van a bűnök megbocsátására.” Mi ebben a mondatban az új? Semmi, ha két jövendölést összekapcsolunk. Dániel jövendölését, amelyben az Emberfia eljön az ég felhőin hatalommal és dicsőséggel – tehát teljes isteni fenségében. A Királyok könyvéből pedig egyértelműen kiderül, hogy a Messiás nem csak az Isten Fia, hanem földi nemzetségből, Dávid családjából is származik, tehát ember fia is.

A farizeusok leragadtak az égi származásnál, az Isteni hatalomnál. Dávidtól csak a politikai hatalmat erőszakolták bele a messiási várakozásukba. Emiatt nem hajlandóak elfogadni a Názáretből származó mezítlábas vándorprédikátort, aki mögött nincs hadsereg, nem jön létre mindent elsöprő zsidóuralom.

Elvesztek a betűkben, hajótörést szenvedett a hitük. Görcsösen ragaszkodtak előítéleteikhez, pedig ha felemelik a fejüket és hallják a szavakat, látják a tetteket, ők is látókká válhattak volna.

Ez a kis gyorsan pergő jelenet túltesz minden hitvédelmi előadáson. Először igazolja, hogy Jézus a csodákat nem önmagáért teszi. Célja a csodákkal: küldetésének igazolása. Másrészt bemutatja Jézus lelkületét: nem tud részvét nélkül elmenni a baj, a szenvedés mellett.

A csodákat azóta is ezzel a szemmel kell nézni. Természetfeletti bizonyítékok ott és akkor, ahol és amikor azokat az Isten bölcsessége szükségesnek tartja. Irgalmassága ma is tetten érhető, pl. a kegyhelyeken történő csodákban. Kéréseket hallgat meg ma is, könnyeket töröl le. De nem változtatja meg a világ, az élet rendjét. Nem nyúl bele minden betegség láttán a természet folyamataiba. Csodát kérni lehet, csodától függővé tenni a hittet nem szabad. A csodák megerősíthetik a hitünket, de nem feltétlenül szükségesek a hithez. Csodák nélkül is tudnunk kell hinni. Ha pedig csodával találkozunk, meg kell köszönnünk, mint Isten különös ajándékát, amellyel meg akar erősíteni minket a holnap kihívásaira adandó hívő válaszainkban.

Egy csodaváró, szenzációra éhes világban élünk. Ezért is bánik óvatosan az egyház a csodák elismerésével. Ezzel is jelezni akarja, hogy hitünk ne alkalmi eseményekre, hanem tudásra, tanúságtevő, hitvalló emberek életére, szavára és a mindennapok apró, a természetben megbúvó csodáira épüljön. Ilyen csoda a Hajdúdorogi Egyházmegye 100, az Exarchátus közel 90 éves léte, fejlődése, amelyért ebben az esztendőben különösképpen is hálát adunk. A történelem Trianon-okozta sebét magyar görögkatolikus egyházunk fejlődéssel, hittel és szeretettel gyógyította be. Isten pedig megmaradással, és Róma fejlődést segítő jóindulatával jutalmazta.