Jómagam szolgálatot teljesítettem a kegykép körül, és ezen szolgálat alatt volt időm látni és gondolkodni.

A pócsi kegykép nagy értéke ennek az országnak, nemzeti értéke. Egy muzeális tárgy, melyet nagyon alaposan előkészített biztonsági előírások alapján védenek.

Hol van már az a XVII. századi környezet, a maga egyszerűségével?

Hol vannak már azok, akik készítették a képet? Azt a képet, mely a mai ikonográfiának talán nem is felelne meg. Nincs felaranyozva, és nem finomak és arisztokratikusak a vonásai a rajta ábrázolt Istenszülőnek és a gyermek Jézusnak.

Hol vannak az akkori hívek, akik körbehordozták az országon? Ma, a XXI. században rendőrségi autóval szállítják, üveg alatt védik, és a közelébe merészkedni sem lehet. Mégis ez a kép, ez az egyszerűen ábrázolt kép találtatott méltónak arra, hogy értünk könnyeit hullassa.

Sokan eljöttek Sárospatakra is, hogy megnézhessék. Ki-ki külöönböző megfontolásból. Sokkal beszélgettem, kérdezgettem őket, hogy miért jöttek. Volt, aki azt mondta elfúló hangon: „Jöttem hálát adni, hogyne jöttem volna, mikor ő is jött, ha hívtam a megpróbáltatások idején.”

Volt, aki kíváncsiságból, mert hallott róla. Mindenki a maga hitével jött, és ment haza. Jómagam az utolsó félóráig – míg a képet el nem vitték – ezeken a vallomásokon töprengtem, végeztem a dolgom, figyeltem az embereket, és közben azon gondolkodtam, hogy hol van az én hitem. Olyan sok szertartás, tömeg, s nem tudok elmerülve imádkozni. Szerettem volna, ha egy kis csend adatik, amikor a saját hitemet is elhozhatom és letehetem a Szűz elé.

Nem is értem hogyan, éppen bent ültem a templomban, nem messze a Kegyképtől, de szinte háttal neki, mikor csak annyit hallottam a nagy készületben, a szertartás énekeinek zengő dallamai között: „Bocsánat, még egy pillanatra!”

Most, így utólag számtalan evangéliumi jelenet jut eszembe a tapasztaltak után. Melyik is lehet az a jelenet az evangéliumból, amelyik ehhez hasonló nagy hitet ábrázol elő. Talán a vérfolyásos asszonyé, vagy Zakeus története, netalán a béna meggyógyításáé?

Egy apa volt, aki apró, pár hónapos beteg gyermekét vette ki a felesége kezéből, s határozott léptekkel vitte oda – a kordonokat félretéve –, és emelte fel Máriához, érintette annak arcához gyermeke arcát, s hitt/hisz a gyógyulás reményében. Én ilyet még nem láttam. Egy édesapa, aki talán órák óta azon morfondírozott, hogy mikor menjen oda, mikor nincs annyira nagy védelem alatt a kegykép, hogy megtehesse azt, amit eltervezett. Nem törődve tömeggel, sem azzal, hogy valaki feltartóztatja, és nem engedi közel. Kiteszi magát annak, hogy áttör mindenkin és mindenen, és gyermekének gyógyulásában bízva odateszi gyermekét a Szűz Anya elé. Felejthetetlen élmény volt látni az édesanyát is, aki mérhetetlen bizalommal ment a férje után, s könnyes szemekkel nézte hogyan emeli fel gyermeküket, kérve annak gyógyulását, vagy hálát adva a megpróbáltatásokért? Ezt csak ők tudják. Abban a jelenetben minden benne volt, főleg az, hogy van igaz hit.

Máriapócsi Istenszülő Szűz Mária! Könyörögj az édesanyákért, édesapákért és testi-lelki beteg szolgáidért! Ámen.