Egyházunk hagyományában – melyet leírva találhatunk meg a több mint ezer évvel ezelőtt létrejött könyvben, a böjti Triódban –, a Nagyböjt mind a böjti, mind az istentiszteleti rendet tekintve rendkívül szigorú. Nyilván a Triód szavaival élve ez egy „szellemi mérce”, melyet a szentek állítottak elénk, és ránk van bízva, hogy ki-ki erejéhez mérten, mennyit tud megvalósítani belőle, de mindenképpen érdemes a tőlünk telhetőt vállalni, hiszen a cél is a legnagyobb: belépés Jézussal együtt örökkévaló Országába.

És éppen ha komolyan próbálja venni valaki ezt az időszakot, akkor megtapasztalhat egyfajta lelki értelemben vett szárazságot, olykor csüggedést, belefáradást és erőtlenséget.

Ne feledjük az ellenség is a legéberebb és a legtámadóbb a böjt idején!

Ezért van komoly üzenete annak, hogy Nagyböjt 1. szombatján az Egyház egy különleges édességet szentel meg, melyet kolivának (kolibának) neveznek görögül.

Eredete a Nagyböjt 1. szombatján ünnepelt Szent Teodor (magyarosan: Tivadar) nagyvértanúhoz kapcsolódik, akinek a csodás megjelenéséhez kapcsolják a koliva használatát. A hagyomány szerint a IV. században hitehagyó Iulianus császár, aki tudta, hogy a keresztények a Nagyböjt első hetében igen szigorúan böjtölnek, és a hét szombatján fognak a város piacain élelmiszereket vásárolni, elrendelte, hogy minden ételt hintsenek meg a pogány áldozatoknál használt vérrel, ily módon szennyezve be a keresztényeket. Ekkor álmában jelent meg Eudoxiosz konstantinápolyi püspöknek Tirón (újonc) Szent Teodor nagyvértanú, aki 306-ban szenvedett vértanúságot egy tüzes kemencében a kisázsiai Amaszeában. A vértanú azt tanácsolta a püspöknek, hogy a keresztények ne vásároljanak a piacokon árusított ételekből, hanem csak főtt gabonát fogyasszanak mézzel összekeverve. Ennek emlékére Nagyböjt 1. szombatját Teodor-szombatnak nevezi az Egyház, és ekkor szenteli meg a kolivát péntek este az Előszentelt liturgia vagy szombaton az ünnepi Liturgia végén. A mézzel édesített édesség valóban meg akarja édesíteni Nagyböjtünk keserűségét, szárazságát, és a böjt elején a célt állítja lelki szemeink elé: Isten Országát.

A gabonaszemek jelentése világossá válhat az Úr szavaiból: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad. De ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt; aki pedig gyülöli életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” (Jn 12,24-25)

Tesszalonikai Szent Gergely püspök írta, hogy „ha böjtölsz, akkor te is szenvedsz és meghalsz Jézussal együtt, de vele együtt fel is fogsz támadni, uralkodni fogsz vele együtt és részesévé leszel az ő Országának.”

A Nagyböjt 1. szombatján milyen mély értelmű tanítást és feladatot kapunk Istentől!

Később szokássá vált az Egyházban,
hogy a halottak szombatjain
(sőt sokfelé, bármely család által kért halotti megemlékezésekkor is) kolivát készítenek az elhunytak emlékére.

Ilyenkor a Liturgia után végzett halotti megemlékezést
(görög szóhasználat szerint parasztász,
szláv szerint pannichida)
a koliva előtt végzik,
amely mellett sok helyen
vörös bor is felajánlásra kerül,
és az imádság végén
a jelenlévők
mind együtt fogyasztják el azokat.

Az örök életre való feltámadás reményében valljuk tehát az apostollal együtt:

„Ilyen a holtak föltámadása. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. ⁴³Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. ⁴⁴Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.” (1Kor 15,42-44)

Sokfelé szokás az is, hogy egyes igen tisztelt szentek vagy a templom védőszentje tiszteletére is készítenek kolivát, amelyet az ünnepi Liturgia végén szentelnek meg és osztanak ki a híveknek.