Nagyböjt ötödik vasárnapján a hagyomány szerint Egyiptomi Szent Mária anyánk emlékét ünnepeljük. Bűnbánó anyánk élete csodálatosan bizonyítja az említett evangéliumi igék igazságát. Igen, egy volt utcanő megelőz minket az Isten országában.

Szinaxárionja szerint Mária az ötödik század vége felé született. „Tizenkét éves korában megszökött szüleitől és Alexandriában tizenhét éven át paráznaságban élt. Aztán puszta érdeklődésből sok zarándokkal együtt elment Jeruzsálembe, hogy ott lehessen a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén. Mindenféle kicsapongásban és helytelen cselekedetben élt, és sok embert magával rántott a romlás mélyére. Amikor azonban ott a keresztfelmagasztalás napján be akart menni a templomba, háromszor, sőt negyedszer is valami láthatatlan erőt érzett, amely megakadályozta őt a belépésben. Töredelmes szívvel megígérte, hogy megváltoztatja életét, és bűnbánattal fogja engesztelni Istent. Erre a templom felé fordulva már könnyedén beléphetett oda.” Ezután a megrázó tapasztalat után „elhagyta Jeruzsálemet, s a Jordánon átkelve a pusztaság legelhagyatottabb részére ment, ahol negyvenkilenc éven át élt egészen kemény és emberfeletti önmegtagadásban. Egyes-egyedül Isten imádásának szentelte életét. Élete vége felé találkozott és Szozima nevű szerzetessel, akinek kezdettől végig elmondta élettörténetét, majd megkérte arra, hogy áldoztassa meg a legszentebb titkokkal. A remete a következő év nagycsütörtökén meg is tette azt. Az azt követő évben azonban már az ugyanoda visszatérő Szozima holtan találta meg őt a földön fekve, s mellette ezt a szöveget olvasta: „Szozima, ide temesd el a szerencsétlen Mária holttestét! Ugyanazon a napon haltam meg, amelyen megáldoztam. Imádkozz értem!” Halála 565-ben történhetett.”

Gyakran ajánlom a kedves testvéreknek, hogy otthoni imádságuk idején bátran vegyék elő az énekeskönyvet és olvassák el a nagyböjti időszakra előírt imákat, himnuszokat. Ezeknek az imáknak józansága, kiegyensúlyozottsága, isteni ihletettsége, emberismerete bizony sokszor ellentétben áll azokkal az érzelgős, sokszor giccses, hamis illúziót keltő álnépies énekekkel, amelyek sokak számára a nagyböjti hangulat egyedüli kifejezései. Valami nagyon lényeges hiányzik ezekből az énekekből. Imáink állandóan hangoztatják a bűnbánat nélkülözhetetlenségét. „Add meg, hogy megismerjem bűneimet” – olvassuk Szíriai Szent Efrém imájában. Létrás Szent János, akiről az elmúlt vasárnapon emlékeztünk meg, azt írja, hogy aki látja bűneit, nagyobb annál, mint aki halottakat képes életre kelteni. Manapság furcsa jelenségre figyelhetünk föl: sokan különböző jelenésekre, látomásokra hivatkoznak, az emberek vallásos élményekre, szenzációra vágynak, csodákat hajszolnak, de a legfontosabbat elfelejtik! A szentéletű atyák és anyák azonban figyelmeztetnek minket: ne keressünk misztikus élményeket akkor, amikor a bűnbánatra lenne szükségünk!

A hiteles keresztény lelkiség első ismérve a bűnbánat megbecsülése. Csak az az ember tud igazán hinni Krisztusban, aki elismeri saját bűnösségét, megtapasztalja bukásának mélységét. Az ilyen ember átéli, hogy megváltásra van szüksége, és ezért alázattal, hittel, s bűneit töredelmesen megvallva közeledik Krisztushoz.

Egyiptomi Mária „a gonoszság örvényében vergődve a könyörületes Istenhez tárta ki kezét” és irgalmat talált. Látta lelkének betegségét, amelyet saját erejéből képtelen volt gyógyítani.  Alázattal fordult az érettünk szenvedő igaz Orvoshoz – Krisztushoz.

„A szentéletű anya előbb bűnös gyönyörrel sokak számára a gonoszság forrása volt, de azután napként tündöklött fel, és a bűnösök számára útmutató lett.” Lelke – mint a tiszteletére írt himnusz mondja – „a Magasságbelihez emelkedett s jótettekkel ékeskedett, még az angyalok csodálatát is elnyerte.”

Mária anyánk mindig tisztában volt azzal, hogy őt egyedül Isten kegyelme emelhette ki a bűn feneketlen örvényéből és a kárhozatból. A legkiválóbb erények birtokosa lett, de tudta jól, hogy nem saját erőfeszítése hozta el az Isten országát, hanem az alázatosság. Az alázatosság nélkül értelmetlen és gyümölcstelen a jócselekedet, az erény, a munkálkodás és a fáradozás. Krisztus parancsainak teljesítése alázatra tanítja az embert. A paradicsom ajtói csak akkor nyílnak meg előttünk, ha elismerjük saját erőtlenségünket, gyarlóságunkat, Isten irgalmára való rászorultságunkat.

Egyedül az alázatosság ment meg attól, hogy az erények és a jótettek gyakorlása során kevélységbe essünk. Nem régen énekeltük az egyik vecsernyei sztichirában: „Jertek, tisztítsuk meg magunkat alamizsnával és a szegények segélyezésével, nem trombitálva és nem hirdetve jótetteinket, hogy ne tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb, hogy meg ne hiúsítja az öndicsekvés az irgalmasság gyümölcsét…”

A vélt jótettek gyakran megerősítik az emberben az „ént”, megsemmisítik a Krisztusba vetett hitet, s így még Istennel is szembefordítanak. Boldogtalan az, aki elégedett saját emberi jóságával, igaz mivoltával. Az ilyen önelégült embernek nincs szüksége Krisztusra. Még a jótettek, a hősies erőfeszítések és erények is kárunkra válnak, ha azok nem bűnösségünk ismeretén alapulnak, s nem vezetnek annak még mélyebb átélésére. Egyiptomi Mária anyánk példája erre tanít. Először bűnömet kell meglátnom, hogy Isten kegyelmétől irányítva a bűnbánat könnyeivel lemoshassam lelkem szennyét, s szert tehessek a tiszta szívre, amely nélkül lehetetlen valóban Istennek tetsző cselekedetet véghezvinni. Nem véletlen, hogy a szentek még jócselekedeteiket, erényeiket is megmosták a bűnbánat könnyeiben. Ők tudták csak igazán, hogy a keresztény tökéletesség nem az ember erőfeszítésében, hanem Krisztus keresztjében van. Ezért azok, akik Krisztuséi, megtagadják magukat, megfeszítik testüket szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Isznak a kehelyből, amelyből ő ivott, megkeresztelkednek a keresztséggel, amellyel ő megkeresztelkedett. Eltemetkeznek vele, hogy vele együtt feltámadjanak és új életben járjanak.