A helyzetet csak tovább nehezíti, hogy egy olyan életről van szó, amit nem lehet ímmel-ámmal, langyosan élni. Mert vagy éle­tünk minden területére kiható változást hoz számunkra a keresz­ténységünk, vagy maradunk a „hálónál", és alaposan belegabalyodva, az életben sehová el nem jutva eltelnek napjaink a rendíthetetlenül közeledő halálig.

Az a zárt és igazán élő őskeresztény közösség, amelyben a ke­resztény alapelveket általánosan és magától értetődően elfogadták, szemmel láthatóan felbomlott, vagy legalábbis fellazult. Igen sok ember él úgy, hogy tulajdonképpen semmi konkrét elképzelése sincs az élet értelméről amely szerint feldolgozhatná és értelmezhet­né a rá áradó információk, irányzatok és tapasztalatok tömegét. A mai társadalom alapvetően fogyasztói társadalom, s ha valaki ko­molyan akarja venni kereszténységét, az árral szemben kell úszni­a, s sokszor egyedül kell keresnie és járnia a helyes utat. Ilyen körülmények között nagyon is kézenfekvő, hogy azzal próbáljuk hí­vő életünket bebiztosítani, hogy jól bevált alapelvekhez, és ha­gyományos szokásokhoz ragaszkodunk. Így kereszténynek lenni csu­pán annyit jelent: megtartani lelkiismeretesen a parancsokat a mindennapi életben, s ha ez a legtöbbünknek nem is sikerül, meg vagyunk győződve arról, hogy ez lenne a feladat, a „helyes út".

Ez a felfogás igen értékes és figyelemreméltó. De mindig vizs­gálnunk kell, hogy megfelel-e vajon Jézus elképzeléseinek? A mai evangéliumi szakaszt, és Jézus egész földi életét olvasva fel kell ismernünk, hogy számára fontosabbak a találkozások, mint a paran­csolatok. A parancsok megtartását természetesen ő is fontosnak tart­ja. Szerinte azonban az a legfontosabb, hogy az ember megragadja a pillanatot, a pillanat adta lehetőségeket. A legfőbb törvény: követni azt az Isteni hívást, ami egy-egy találkozásban elhang­zik felénk. Ha megvizsgáljuk egyenként a parancsolatokat, melyek az Ószövetség, illetve Jézus tanításában vannak, akkor nem nehéz felismernünk, hogy ezek a törvények mind arra valóak, hogy segítsenek két embernek abban, hogy igazi, mindkettejük számára építő és boldogító legyen a találkozás. Minden törvény az igazi találkozásról, sőt azt is mondhatjuk, minden törvény a legfőbb parancsolatról, a szeretetről szól. Aki egy-egy találkozásában nem ismeri fel, nem hallja meg Jézus biztatását a szeretetben való tökéletesedés felé, az sosem fogja megér­teni Pétert, Andrást, Jakabot és Jánost, az sosem fog Jézus köze­lébe jutni. Ez egy igazi találkozás, s ettől a találkozástól, s az azt követő életformából fakadóan az apostolok szentek, azaz boldogok is lettek.

Végül is azt kell mondanom, hogy minden ember halász valami­képpen. Valaki kizárólag anyagiakat akar kihalászni a világ ten­geréből. Valaki pártja számára akar embereket halászni. Valaki mű­vészete számára akar befogadókat összehalászni. Valaki egy szek­ta számára akar rosszul hívőket halászni, s valaki az igaz hit szá­mára akar jól élőket gyűjteni. A fogás azonban nem biztos, sőt nagyon is bizonytalan. Főként bizonytalan akkor, ha a halászó ember kizárólag a saját ügyességére és erejére akar támaszkodni. A halászok rengetegéből csak egy csoport van aki eredményes munkát végez, a többi reménytelenül és ered­ménytelenül küzd. Az igazi halász emlékszik arra, hogy nem ő vá­lasztott, hanem őt választotta Jézus, s ennek tudatában nem a ma­ga számára toboroz és halászik, hanem azt érzi, hogy ő maga in­kább a háló mint a halász, és a boldog életet adó egyetlen nagy halász, az Isten számára próbál meg embert keríteni.

Ha egyszer végre nem magadnak, hanem Neki, az Istennek akarsz halászni, akkor valóban érezheted, hogy gazdag a zsákmány, és a te örömöd is sokkal nagyobb lesz, mert Ő, az Isten osztja meg ve­led örömét, s ez minden földi boldogságnál nagyobb öröm. Hát emlé­kezzünk minden találkozásunkban, életünk minden pillanatában arra, hogy Jézus választott minket, emberek halászává tett, neki kell gyűjtögetnünk és nem magunknak, mert meg akarja osztani velünk a gazdag zsákmány fölött érzett örömet. Így akar boldoggá tenni most és mindörökké.