Érdemes tudni, hogy a Keleti Egyház gyakorlata egészen más volt. Csak az elmúlt évszázadokban terjedt el az a szokás, amit ma úgy ünneplünk, hogy „elsőáldozás”. Kezdetben ez nem így volt.

A Keleti Egyház Kánonjainak Kódexe figyelmeztet is bennünket erre az eltérő gyakorlatra, és leszögezi, hogy szoros kapcsolat áll fenn a keresztény beavatás három szentsége között, és ennek meg kell jelennie azok kiszolgáltatásában is.*

            A „beavatás” három szentsége: a Keresztség, a Lélek kenete /Bérmálás/ és a Szentáldozás.

             A keresztséggel belépünk az Egyházba és Krisztus Urunk életébe, hiszen az Egyház Krisztus misztikus teste. A belépés a hitre való első meghívással kezdődik, és csúcspontja Jézus Krisztus húsvéti titka, amelyben a halál nem más, mint elmerülés azért, hogy éltre keljünk az ő föltámadásában, ami Isten gyermekeiévé és a Lélek templomává tesz bennünket.

Ehhez kapunk magyarázatot a keresztelési szertartásunkban a felolvasott apostoli szakaszból: „Mind akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az Ő halálában keresztelkedtünk meg. Mert eltemettettünk vele együtt a keresztség által a halálba: hogy valamint Krisztus föltámadt halottaiból az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet újságában járjunk.” **/Róm 6,3-5/

            A teológiai igazságokat hűen tükrözi és hordozza a szertartásunk, melynek egysége meg kell határozza pasztorációs gyakorlatunkat. Ezért az sem mellékes dolog, hogy a keresztség szentségének kiszolgáltatása hogyan történik. Hiszen leöntéssel éppen megengedett, de a „helyes” gyakorlat a bemerítés volt, hogy kifejezésre kerüljön az, amit hallunk a szertartáson az apostoli szakaszból: „..mert eltemettettünk vele együtt a keresztség által a halálba..., hogy elronttassék a bűn teste, és többé ne szolgáljunk a bűnnek, mert aki meghalt, megigazult a bűntől...”

A bemerítés jobban kifejezi a meghalást és feltámadást, a régi ember szakítását előző állapotával, hogy a szentelt vízből kiemelkedve immár Krisztusnak éljen.

            Nem elhanyagolható szempont itt felemlegetni a keresztség szertartásának első felét, amikor ördögűzéssel és a hit megvallásával készül a hitjelölt a keresztségre. Szertatásunk isteni ihletettségű atyáink munkája nyomán – amin a hagyomány buzgón őrködik – drámaian mutatja meg, hogy mi is történik abban a pillanatban.

            A keresztség felvétele után mindjárt a Lélek kenetében /Bérmálás/ is részesül a keresztény, hiszen kötelessége lesz Isten Országán munkálkodni, hogy alkalmassá váljon arra, hogy részt vegyen az Ország lakomáján.

Az újonnan megkeresztelt ekkor már fehér ruhában gyertyával a kezében áll a templomban, aki az Egyház teljes körű tagja. Megvan az életprogram, miszerint kész „egész életében a hit és a jó cselekedetek világosságával tündökölni.”           

            Ha a megkeresztelt teljes jogú tagja lesz Isten népének, akkor ennek az eseménynek a legkimagaslóbb jele ha a megkeresztelt az Ország lakomájához, szentáldozáshoz is járul. Ezért mondja a keleti Kódex 695 és 697-es kánonja, hogy a három szentséget: a keresztséget, a szent műróval való megkenést (bérmálást) és a szentáldozást együtt kell kiszolgáltatni.***

            „A hívő ettől a pillanattól fogva minden joggal és tevékenységgel fel van ruházva, mely a Krisztusban és a Szentlélekben való új élethez tartozik /vö. Róm 8,9/ Egyetlen istentiszteleti aktus tehát, mert az Atya és a Fiú Lelkének egyetlen oszthatatlan műve ez. Az első századokban ez a szokás volt gyakorlatban az összes egyház életében.”****

                        Érzékelhető, hogy ez  ma már nem így van. A gyerekeket megkereszteljük és meg is bérmáljuk, de szentáldozásban nem részesítjük, mert a nyugati egyházhoz igazodott a gyakorlatunk, ahol történelmi és kulturális okok miatt eltértek ettől a formától.

Ott, ahol elveszett ez az eredeti hagyományos gyakorlat, ott a Keleti kódex valódi reformokat követel.

            A Kánonjog előírását minél hamarabb szükséges lenne végrehajtani, de előtte az ősi gyakorlat felújításának indokait a papságnak és a népnek is meg kell ismernie.

            Az eredeti gyakorlat fokozatos visszaállítása nem jeleneti azt, hogy nincs hangsúly a gyerekek hitoktatásán, melynek során egyre jobban megértik hitünk titkait, míg eljutnak a keresztény érettségre.

            Ma már missziós feladatok előtt is áll az egyház, és ezeknek a feladatoknak megfelelően mind a két gyakorlatot megtarthatná  egyházunk.

Arra gondolok, hogy minden keresztelkedő felnőttet és gyermeket eredeti gyakorlatunkhoz hűen meg is áldoztathatnánk, illetve azok a gyerekek, akik valamilyen ok miatt később járulnak a  keresztség szentségéhez, ünnepélyes formában, ahogy ma egy elsőáldozási ünnepség zajlik, részesülhetnének a beavatás szentségeiben. 

/Folytatjuk/