Krisztusban Kedves Testvéreim!

Mikor elkezdtem készülni a prédikációra és imádság közben azon gondolkoztam, mi lehet az a plusz, amit adhatok a kedves szikszói testvéreknek, úgy gondoltam, hogy először beszélnék egy kicsit magamról, a papi- vagy kispapi hivatásról, majd pedig az egyház hivatásáról. Nem hiába használtam az egyház hivatása kifejezést, hiszen mindannyian, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ennek az egyháznak a tagjai vagyunk. Mondhatnánk azt is, hogy az én egyházam, mivel én is a tagja vagyok. Akinek ez újdonság vagy még nem igazán tudatosult ezzel, az nyugodtan ismételje el magában, ez az én egyházam. Így a mi közös hivatásunkról is fogok beszélni.

Én jelenleg Tokajban lakom, bár az év háromnegyedét szemináriumban töltöm. Apukám pap és lehet a jelenlévők között is van olyan, aki emlékszik még rá, hiszen ő tartotta itt Szikszón a húsvéti lelkigyakorlatot. Tokaj előtt egy Rozsály nevű községben laktunk, ahol igazából már a papi hivatás megfogalmazódott bennem  – és most anyukámat fogom idézni, akinél már ez a megjegyzésem legendává emelkedett, aminek az a háttere, hogy a testvéremmel mindennap jártunk ministrálni és azt mondtam egyszer neki, hogy :„Idefigyelj, ha felnövünk, én itt állok majd az oltárnál, te pedig ott fenn fogsz énekelni. Nos, öcsém már 1 éve kántor, nekem még van minimum 2 évem, de úgy néz ki, hogy ez az álom lassan beteljesedik.

Sokan kérdezik, bármerre is járunk, kispapoktól, hogy hogy jött az, hogy papnak menj? Hiszen a „papság olyan kötött és merev, meg mindig templomba kell menni, meg soha nem ér rá semmire, néha ha latin kispapnak néznek, mondják, hogy nem lehet barátnőd” – általában ilyen hozzászólásokat tapasztaltam, és tapasztalnék most is, ha mindenki valamilyen formában feltenné ezt a kérdést nekem, mondjuk ami őt foglalkoztatja, hogy miért mentem kispapnak? Okokat nem tudnék felhozni, mert ez egy akkora titok – a papság –, hogy egy életen át tanulni kell és fejtegetni, és más és más oldalról látni meg a papság fontosságát.

Ha visszatérünk arra, hogy mindig templomban kell lenni, ezt igazából nem volna szabad teherként vagy elvárásként kezelni. Egyszerűn le kell tisztáznom magamban, hogy mit jelent nekem az Isten? Ki nekem az Isten? Milyen személyes kapcsolatom van vele, hiszen szeretem őt, mert megteremtett, mert van apukám, anyukám, kezem, lábam stb. Szeretem őt, mert ő nem akar nekem semmi rosszat. Annyira szeret engem, hogy saját fiát feláldozta a kereszten, akkor én miért ne tudnám szeretni, még ha csak a sajátos, kis jócselekedeteimet nézem, még akkor is mi az, amit az Úr tett értem. Ha ő ennyire szeret engem, hogy ne tudnám szeretni és ezt a szeretetet úgy tudom kimutatni felé, hogy napi kapcsolatban maradunk, ugyanúgy, mint a legjobb barátommal, szomszéddal, munkatárssal,.. és így tovább. Ha én szeretek valakit (mondjuk én szeretlek téged, mint jó fej barátomat), arra törekszem, hogy minél jobban meg tudjam ismerni és jó kapcsolatban legyünk és a legjobbat akarom neki.

És most szeretnék áttérni arra, hogy milyen hivatása van az egyháznak, vagyis nekünk, akik az egyházban élünk. A lelkiéletben van egy ilyen fogalom, hogy határhelyzetek, amikor az ember elgondolkodik, vagy el kell gondolkodnia bizonyos kérdéseken, amit egy bizonyos helyzet ad. Három példázatot szeretnék kifejteni. Amikor még fiatalabb voltam, nekem egy nagy határhelyzet volt, amikor a barátnőmmel szakítottunk és fel kellett tennem magamnak bizonyos kérdéseket. Mit rontottam el, miért nem tudtuk egymást úgy szeretni, hogy az meg is maradhasson? És remélem ezek a kérdések még ma is meg vannak a fiatalokban.

Az ember keresi, mit rontott el, de látnunk kell azt is, hogy ahogyan tudom szeretni az Istent, az kihat a környezetemre, a kapcsolataimra. Tehát azt kell látnunk, ha az életembe be tudom fogadni az Istent és a kapcsolataimba is, akkor sokkal nagyobb és erősebb alapra tudok építkezni, mint amire magamtól képes lennék.

Egy másik ilyen határhelyzet a házasságkötés, de egy gyermek születésénél is hasonló kérdések merülhetnek fel. Most már van családom, most már van gyermekem és felelősséggel tartozom értük és nem csak annyival, hogy megvédem őket, és ellátom mindennel, hanem azért is, hogy tényleg egy család legyünk. Már nem csak én vagyok, hanem vannak mellettem emberek, akiknek én egy meghatározó személyiség vagyok az életük további alakulásában. Amilyen jó példát adok nekik, az meghatározó lesz egy életen át. Fel kell ismernünk, hogy ez nem kis feladat és nem kis teher, amit szintén Istennel kézen fogva lehet kifogástalanul megélni.

Még egy harmadik pontot is szeretnék kifejteni: amikor az ember halál esettel találkozik és szembesül azzal, hogy milyen rövid is az élet. A temetési szertartásban olvashatjuk: „egy pillanat és mindent megemészt a halál”. El kell gondolkodnunk ilyenkor, hogy a saját életemet szem előtt tartva hogyan tudok megállni az Isten ítélőszéke előtt.

Ehhez kapcsolódva szeretnék elmondani még egy esetet, ami velem történt meg. Nagyböjtben elmentünk meglátogatni egy idősek otthonát, ahol tudtuk, hogy több görögkatolikus is van, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ott volt egy néni, aki egész életében hithű katolikus volt és mindig imádkozott (nagy bujtatva megmutatta az imakönyvét, de úgy tartotta, mintha egy hatalmas érték volna a kezében), és azt mondta nekem, hogy ő nagyon fél a haláltól, mert milyen rossz lesz neki, mert ő fél a pokol tüzétől. Úgy gondolom, hogy ez az asszony már felfogta, hogy miért is élünk a világon. Hiszen az ember azért teremtetett és azért van a világon, hogy az üdvösségre eljuthasson, hogy az életben az Isten mellett vagy az Isten ellen fog dönteni. Annyit tudtam mondani ennek a néninek, hogy ne tessék félni, hiszen az Úristen tudja, kik azok, akik mindig imádkoznak hozzá, és ha oda kerül a mennyország kapujába, ő nem fogja elfelejteni és meg fogja ismerni, és majd azt mondja: „Te voltál az, aki velem voltál éjjel-nappal, te voltál az, aki a nehéz időkben sem hagytál el.        ”

Én arra buzdítok mindenkit, és imádkozom azért, hogy vegyék észre az egyházban a saját hivatásukat, és azt minél teljesebben tudják véghez vinni, hogy az ítélőszék előtt azt halhassuk „menj be Urad örömébe”. Ámen.