Mondanivalójában olyan gazdag evangéliumi szakaszról van szó, hogy akár egy lelkigyakorlatot is építhetünk rá, de most csak egy mozzanatra figyeljünk: aközbenjárásra.

A kafarnaumi béna meggyógyulása azon a négy emberen múlt, akik hitték, hogy Jézusnak hatalmában áll az egészség helyreállítása. Nem a béna ember hite számított, hanem az, amit az evangéliumban olvasunk: „Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a te bűneid.” /Mk 2, 5/

            Elgondolkodtató, hogy mennyit ér saját hitünk, ha Krisztus Urunk előtt már ennek a négy embernek a hite is elegendő volt ahhoz, hogy testestől-lelkestől meggyógyuljon a szenvedő.

Nyilvánvaló, hogy Jézus itt elfogadta a segédkezők hitét, mert a béna lélekben is tehetetlen lehetett.

            Sok embert bénít meg a lelki teher, a bűn szövevénye, ami mint rákos daganat eluralkodhat az emberi lelken, és olyan állapotba kerülhet, mint ez az ágyon fekvő, aki járni is képtelen volt, és így nem tudott elindulni a könyörülő Isten felé.

            Vajon hány olyan ember van hazánkban és a világban, aki teljes reménytelenségben él, lelki  vagy testi bénultságban, és nincs négy, vagy akár csak egy olyan embere, aki tudná hol a megoldás és Ki a megoldás, vagy egyáltalán törődne egy kicsit is vele?

            Erre a kérdésre válaszolva van egy félelmetes adat: Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint 2000-ben egy millióan haltak meg önkezüktől, és hússzor ennyien kíséreltek meg öngyilkosságot.*

Tudjuk, hogy az öngyilkosság bonyolult kérdéskör, hiszen sok összetevője van annak az útnak, ami öngyilkossághoz vezet. Számolni kell társadalmi és kulturális tényezőkkel, és tudják a szakemberek, hogy összefügg a depresszióval. Ennek ellenére, „lelki útnak” nevezhetjük az öngyilkossághoz vezető szenvedést is.

A WHO előrejelzése szerint 2020-ra a depresszió jelenti majd a globális betegségterhelés második legnagyobb összetevőjét. Addigra másfél millió öngyilkosság várható évente a világban, úgy, hogy számtalan országban, pl. Kínában, nem készül ilyen irányú kimutatás.

            Mindez jobban kidomboríthatja hitünk jelentőségét és azt az egyszerű cselekedetet, amit közbenjárásnak nevezünk.

            Az evangéliumi szakaszban szereplő négy ember Jézushoz vitt egy ötödiket, aki nem tudott járni. Talán nem is tűnik fel, hogy hasonlít ez a cselekedetük a mi templomba járásunkra.

Lehet, hogy nem jutna eszünkbe a Szent Liturgia ezzel a szentírási szakasszal kapcsolatban, azonban mégis sok olyan vonatkozása van, amit feleleveníthetünk.

            Tudunk sok helyen imádkozni; otthon, úton, bárhol, de Jézushoz menni, megáldozni, csak a templomban lehet.

            Tegyük fel azt a fontos kérdést is, hogy mi történne akkor, ha olyan hittel és szeretettel mennénk templomba vasárnap, ahogy ez a négy ember ment Jézushoz Kafarnaumba? Mi kell az ilyen lelkülethez, hogy ránk is vonatkozzon az, amit az evangéliumban olvasunk: „Látva a hitüket...”?

            A Szent Liturgián sokmindent és sokakat vihetünk, viszünk Isten elé.

Gondoljunk arra, hogy mi mindenért imádkozunk a szertartás nyilvános részeiben. Kérünk Istentől „mennyei békességet”, a világ számára szóló békességet. Megemlékezünk azokról, akikkel együtt imádkozunk abban a pillanatban: „Ezen szent hajlékért s mindazokért, akik ide hittel, buzgósággal és istenfélelemmel járnak...”. Könyörgünk a jó időjárásért, „a föld terményeinek bőségéért”, a „betegekért”, a „fáradozókért”. Azt is kérjük, hogy „mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól, szükségtől”.

            Vajon elhisszük-e, hogy Isten meghallgat?

            Abban a pillanatban, amikor a Szent Liturgián való részvétel olyan fontos lesz nekünk mint  ennek a négy embernek Jézus és a beteg,  akár földrengéseket, természeti katasztrófákat is megállíthatunk a közösen kért imával – mondja Aranyszájú Szent János atya.**

            Ehhez képest még bosszankodnak is az emberek, hogy Szent Bazil liturgiája hosszabb a  nagyböjt vasárnapjain, mint általában a Szent Liturgia. Igen, hosszabb, mert Szent Bazil papi imái sokkal több kérést fogalmaznak meg a világ életéért és fennmaradásáért, mint Aranyszájú Szent János liturgiájának imái.

Látszik tehát, hogy messze vagyunk még a helyes lelkülettől, aminek liturgikus magatartásunkban is ki kellene fejeződnie.

            A Szent Liturgián leginkább a közbenjáró imát gyakoroljuk közösen a pappal. Ezt a „közbenjárást” legelőször Ábrahám atyánk gyakorolta, amikor tudomására jutott Isten terve, hogy Szodoma és Gomora el fog pusztulni lakóinak gaztettei miatt.

            Ábrahám könyörögni kezd unokaöccse miatt, mert Lót Szodomában laki. Mit is mond?

„Vajon elpusztítod-e az igazat a bűnösökkel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak?” /Ter 18, 23-24/ Így kezdődik Ábrahám és Isten párbeszéde, ahol Ábrahám alkudozni kezd, hátha van annyi igaz ember, akikért megmenekül a város.

            Isten így válaszol Ábrahámnak: „Ha találok Szodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.”

            Ábrahámot azonban nyugtalanítja az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha öt igazzal kevesebb van Szodomában? Figyeljük meg, hogy mivel kezdi beszédét vagy imáját az Úrhoz:

„Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por vagyok és hamu. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost?” /Ter 18, 27-28/

            Bizonyára nem jut eszünkbe, hogy Ábrahámnak ez a lelki magatartását, amely szerint ő Isten előtt pornak és hamunak tartja magát, mi is kifejezzük akkor, amikor a templomba belépünk Krisztus elé. Hiszen meg kell hajolni, mint király előtt, és megérintve a földet úgy kell keresztet vetni, hogy kifejezésre jusson az az alázat, ami Ábrahámban volt, amikor semmisségének tudatában közbenjárni akart Szodomáért.

            Nemcsak egy régi szokásról van szó, amit elhagyhatunk, mert már nem hajlik a derekunk, hanem egy belső hit, magatartás válik kifejezővé, ahogy a négy evangéliumi ember esetében hitükből fakadóan bontották ki a ház tetejét, hogy a bénát leeresszék Jézus elé.

Először elfelejtjük, hogy por és hamu vagyunk, aztán nem hajlunk meg a templomban, aztán nem imádkozunk a templomban, aztán nem látunk szenvedőt magunk körül. Nem hordozunk senkit a szívünkben, mert az mindenestől a szenvedélyeink lakhelye lesz: rókáké, madaraké, vadállatoké, hogy még az Úr Jézus számára sincs hely, ahová lehajthatná a fejét.... /v.ö. Mt 8, 20/

            Isten pedig ezt mondta Ábrahámnak: „Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt.” /Ter 18, 28/ Ez azt jelentette, hogy alkudozni kezdett Ábrahám és az Úr, és végül tíz igaz emberig ereszkedtek le, akikért megmenekült volna az a város.

            Az evangélium szerint négyen vittek Jézushoz egyet. Itt tízen hordozhattak volna egy várost! Néhol még olyat is látunk, hogy egy-egy szent életű atyán nyugszik az igaz hit, az egyház szilárd alapja. Vajon az ő közbenjárásuk és imájuk mennyit ér Jézus előtt?

            Egyházunk nagyböjt második vasárnapján Palamasz Szent Gergelyre is emlékezik, aki az itáliai Kalabriai Barlaammal szemben védelmezte az igaz hitet. Az istenkáromló Barlaam teremtett valóságnak vélte az Atya, Fiú és Szentlélek közös kegyelmét a teremtettlen fényt, amelyben minden igaz életű ragyog mint a nap.

Palamasz Szent Gergely atyánk, szent életével, alázatosságával elnyerte Istentől azt a kegyelmet, hogy a teremtettlen fény valóságát megtapasztalhatta életében, és szilárdan állította, hogy ember részesülhet ebből a kegyelemből, amit az Úr Jézus ki is nyilatkoztatott csodálatos színeváltozásának hegyén.

            Szent Gergely atyánk hatalmat kapott Istentől a gonosz lelkek fölött, úgyhogy a démoni csalárdság és ördögi mesterkedések áldozatait meg tudta szabadítani közbenjáró imáival. Feljegyezték róla, hogy terméketlen fákat bő termésűvé változtatott, és a Szentlélek sok más kegyelmi ajándékával és gyümölcsével fel volt ruházva az egyház érdekében. ***

            Mindezeket tudatosítva, szentek egész seregével gyakorolhatjuk a Szent Liturgián az egész világért a közbenjárást, nem feledkezve el arról, hogy elsősorban nem moralizáláson és a megszerzett tudáson múlik üdvösségünk.

Hitből fakadó cselekedetek, Isten előtti mély alázat, embertársaink szeretete tisztítja meg szívünket, ami meghozza értelmünk megvilágosodását, ahogy ez Ábrahámmal is történt, hiszen hitből fakadó cselekedetei tették őt lényeglátóvá.

            Ezután az átistenülés következik, amikor átjár Isten közelsége fény formájában, ahogy látjuk a mennyországban lévő igaz életűeket és szenteket.

            Ezt látjuk minden alkalommal, amikor templomainkba lépünk, mert az ikonosztáz arannyal van festve, az ikonokon lévő szentek ruháját is arany járja át, ami azt a boldog állapotot jelzi, ami osztályrésze annak a személynek, akit Isten kitüntetett lényéből fakadó teremtettlen fényével.

            Van, aki úgy gondolja, magas dolgok ezek, nem reánk vonatkoznak. Vannak, akik nem csak a közbenjáró cselekedetet, az imát becsülik le, de méltatlankodnak ilyesmi hallatán, mint ahogy az evangéliumi farizeusok bosszankodtak Jézus kijelentésén, hogy Isten módjára megbocsátja a bűnöket.

            Mindez azért van, mert sokan vannak akiknek semmilyen tapasztalatuk nincs Isten Fiáról, Jézus Krisztusról, Akihez elvihetjük szenvedő önmagunkat és szívünkben az egész világot.

            Ezért újra és újra feltehetjük a kérdést: „Mennyit ér saját hitünk Isten előtt?

            Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kicsiny a hitünk, akkor törekedjünk minél alaposabban betartani az evangéliumi parancsokat, engedelmeskedni Egyházunk hagyományainak, mert a hitünk ezek megtartásával növekedhet!

* Jessica Williams: Merre tart a világ? 230. oldal /HVG Kiadó Rt. Bp. 2006

** Margaritarele Sfantului Ioan Gura De Aur : Edit. Pelerinul Roman, Oradea. 1994.

*** Nagyböjti Énektár 314-315. oldal Szinaxárion – 1998.