Úgy alakult, hogy a leghátsó sorban álltam a szertartás alatt. A többiek mind feljebb és feljebb álltak az emelkedő lépcsősorokon, így legalább harminc miseruhát és tarkót láttam csupán. Természetesen mindenkit felismertem még ebben a furcsa nézetben is, de az eltelt évek jelei, a puszta tény, hogy öregszünk, mély nyomokat hagyott bennem.

Akiket ott láttam, már minimum két évtizede, vagy legalább kispap korától ismerem, mégis az idő múlása és a ritka találkozások miatt új látást kaptam, amivel még most is barátkozom.

Mennyit változik egy ember, vagy éppen mintha semmit sem változott volna, milyen fekete volt a haja és most alig van egynéhány ősz hajszála, milyen sokat felszedett magára, vagy éppen de sovány lett, nem múlnak el az évek nyomtalanul.

Mind sablonos mondat és szófordulat, de mi emberek így érzünk, így gondolkodunk, így jár az agyunk, még ha meg is mosolyogjuk olykor saját énünket is. Egy megjegyzés csupán ehhez. Akit szeretnek, illetve aki nagyon szeret, azon meglátszik a boldogság ..., annak bizony külső jelei is vannak.

Mi minden történt ezekkel az emberekkel? Mi minden történt velünk?  Mit engedtünk, hogy megtörténjen velünk?

Miskolcon, november 20-án a Borsod megyei hittanosoknak egy játékos napot szerveztünk, egy vidám találkozót. A legdrágább kincseinkkel, a fiataljainkkal, gyerekeinkkel volt tele a görög katolikus általános iskola. Legalább kétszázharminc gyermeket hoztak el a lelki atyák és hitoktatók, hogy lelki értékeket és a közösségi szeretet érzését adjuk nekik. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a létszám nagyon nagy. Nem magától értetetődő, hogy ennyi görög katolikus gyerek jelen van egy összejövetelen. Különleges kegyelmi állapotnak is nevezhetném.

Nekünk, szervező papoknak és hittanároknak az egyik jelentős feladatunk, hogy a gyermekeink életéhez olyan biztos támpontokat adjunk, amelyekből majd erőt tud meríteni. Sajnos biztos vagyok benne, hogy a problémák az ő életükben is hamarosan megjelennek. Ezeknek a jövőbeli zaklatott periódusoknak a feldolgozásában segíthet majd, ami ma történt.  Felvillantja, hogy ő hova tartozik, vagy hová tartozott.

Éppen ezért nem mindegy, hogy az elkövetkező évtizedek milyen jelként mutatkoznak majd az ő tarkójukon.

Minden esetre, valamennyi segítőnek és közreműködőnek köszönet.

Dr. Janka Gábor