Augusztus 27-re Marincsák László atya az ifjúsági hittanosok számára biciklitúrát szervezett Irotára. A kis csapatban sok színes egyéniség mutatkozott meg. Ennek köszönhetően egyetlen unalmas perc sem merülhetett fel, mindig akadt valaki, aki humoros megjegyzésével még inkább jó kedvre derítette a többieket.
   Úgy vélem senki nem gondolt bele, hogy mire vállalkozott! Bevallom számtalanszor felmerült bennem az a gondolat, hogy – Köszönöm nekem ennyi elég volt!- de amikor a többiekre néztem, akik már előttem jártak, arra jutottam, ha ők megtudták csinálni, akkor én is. Igaz, hogy az út sokszor elég meredeknek bizonyult, amin feltekerni számomra lehetetlennek tűnt, ezért inkább ahelyett, hogy azon agyalnék - Mikor érünk már oda? -, leszálltam és sorstársaimmal együtt toltam a biciklit. Ezt egyáltalán nem bántam meg, egyrészt mert így fele annyira sem fáradtam el, másrészt élvezhettem a természetet.
Amikor megérkeztünk, Marika néni finom ebéddel várt bennünket. De mi jó keresztényekhez méltó módon ahelyett, hogy neki estünk volna, felmentünk a templomba, ahol imaórát végeztünk és László atya pár percben megosztotta velünk gondolatait.
Ebéd után azt remélve, hogy végre lazíthatunk, egy nem várt ötlettel szembesültünk. „Na fiatalság! Akkor focizzunk egyet!„ Szerencsére sikerült kicsit húzni az időt, hogy legalább szusszanjunk egyet. Ezalatt az idő alatt sem lógattuk a lábunkat, olyan játékokat játszottunk, amelyek nem igényeltek túl nagy mozgást, sőt kicsit le is hűthettük magunkat.
A rögtönzött futballmeccs után egy sokak számára kedves ismerős Juhász Géza atya tartott nekünk egy kis elmélkedést, melyben arra próbált rávezetni bennünket, hogy mi milyen módokon kérhetünk segítséget Istentől illetve, hogyan beszélhetünk vele, valamint, hogy Ő milyen formában adhat válaszokat.
Lassan eljött az ideje, hogy haza induljunk, de dilemmába kerültünk azzal kapcsolatban, hogy merre is vegyük az irányt. Ugyanis nem mindenkinek volt kedve, ereje ahhoz, hogy ugyanazt az utat tegyük meg ismét, amelyen jöttünk. Így szavazással döntöttünk arról, hogy a hazafelé vezető utunkat Abod felé tegyük meg. Nem telt el sok idő, amikor kissé elbizonytalanodtunk döntésünkben! Ugyanis szinte azonnal egy hatalmas domb előtt találtuk magunkat. Ám hamarosan megkönnyebbültünk! Ettől kezdve mondhatni sima utunk volt.
Igaz, hogy a csapat együtt indult haza, de ez nem azt jelenti, hogy egyszerre is értünk Edelénybe.
   Biztos vagyok benne, hogy minden résztvevő jól érezte magát és szívesen részt vennének több hasonló programon is, mivel ezen a napon olyan élményekkel gazdagodtunk, melyeket nem felejtünk és mindig jó érzés tölt el bennünket, ha visszagondolunk rá.