Ma, május 29-én egy szomorú eseményre, Konstantinápoly elestére, s a város hős védőire emlékezünk. Ezen napon foglalták el II. Mehmed szultán seregei a Nagy Várost, a keleti kereszténység központját.

A felvilágosodás korának történészei megvetően nyilatkoztak Bizáncról, benne csak a negatív dolgokat, az antik görög szellem hanyatlását vették észre. Sajnos ez szemlélet mindmáig továbbél, példa erre egyik rockoperánk, melyben Bizánc hangja az arany csengését, az ármánykodást jelenti. Konstantinápoly ragyogó civilizációja azonban megtette a magáét a világ kiművelésében, neki köszönhető, hogy fennmaradt a rómaiak jogi munkássága, hogy a keleti egyház olyan fegyelmi törvénykezéssel rendelkezik, amelyet mindmáig őriz. Uralkodói többségének érzéke volt az államigazgatáshoz, a diplomáciához és – az állandó támadásoknak kitett birodalomban erre nagyon nagy szükség volt – a hadviseléshez. A bizánci művészet kiemelkedő teljesítményére ma is ámulattal tekintünk.

Konstantinápoly számunkra mindenekelőtt azért kedves, mert tőle kaptuk a kereszténységet, tőle kaptuk azt a gyönyörű szertartási rendet, amelyet mindmáig tartunk templomainkban, általa jutott el hozzánk az egyházatyák tanítása, az ebből a városból jött misszionáriusok ismertették meg Krisztus Urunkat őseinkkel.

Bizánc talán éppen vallásossága miatt tűnik olyan idegennek a mai embernek. Amit ma pusztán szócsatáknak tekintenek, az számukra életbevágóan fontos volt, hiszen életüket vallási elvekre alapozták. Tisztában voltak azzal, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”. Ezeknek az igazságért folytatott küzdelemnek köszönhetjük, hogy liturgiánk - ahogy egy kitűnő liturgiatörténész megfogalmazta – „radikálisan szentháromságos”. A görög liturgián részt venni csak úgy lehet, ha az embert „átjárja egy minden tekintetben szentháromságos vallásosság”. A görög liturgia „tudatosan és nyíltan a szentháromságos, oly módon, ahogy az a nyugati imádságra nem jellemző”.

               A szentháromsági viták mellett a Krisztus kilétéről folytatott küzdelmek is mély nyomot hagytak a bizánci liturgián. Számunkra Krisztus mindig a fenséges Pantokrátor, aki előtt istenfélelemmel, hittel és szeretettel hajlunk meg. Ugyanakkor ez a Krisztus emberszerető, aki a kereszthalálig szeretett minket. Liturgiánk Krisztus képe a húsvéti misztériumban gyökerezik. Érzéke van Isten abszolút szentsége iránt, akinek természete megismerhetetlen, de aki leereszkedik hozzánk és lehetővé teszi a vele való közösséget. Éppen ez az eszmény, az Istennel való egység lehetősége teszi élővé és örökké ifjúvá a bizánci liturgiát.

               1453. május 29-én a Hagia Szophia székesegyházban a papok addig énekeltek az oltárnál, amíg el nem fogták őket. A hívek azonban úgy tartották, hogy néhányan közülük az utolsó pillanatban felkapták a szent edényeket, megnyílt előttük a szentély déli fala, majd be is zárult mögöttük. Ott maradnak addig, míg az épület nem lesz ismét keresztény templom.

               Konstantinápoly dicsősége tehát elmúlt, mint ahogy elmúlt Antiochia dicsősége, ahol először nevezték a tanítványokat keresztényeknek. Elmúlt Kappadókia, Nikea, Efezus, Khalkédon dicsősége. De a keresztények dicsősége soha nem múlik el, amíg tartják a hitet Krisztusban és magukkal viszik őt, bárhová mennek, bárhol is laknak. Jézus Krisztus az ő egyedüli dicsőségük.