Jobb- és bal felől ért hosszantartó gyötrődés folytán számos év tapasztalatát gyűjtöttem magamba, miután az ellenség okozta számtalan sebtől borítva e két úton gyakorta próbára tétettem, azonban titokban nagy segítségekkel teltem el. A megpróbáltatásnak köszönhetően és Isten kegyelme révén ezt tanultam meg: minden jó dolognak, a lélek fogságból való visszatérésének - amelyet az ellenség rákényszerít - és a fényre valamint az élethez vezető útnak az alapjaként két út szolgál: ugyanazon helyen szemlélődni és folyamatosan böjtölni.

Más szóval: bölcsen és gondosan meghajolni a mértékletesség és a mozdulatlanság szabálya előtt az Isten-keresésben és az állandó Isten-szemlélődésben. Ezáltal lehet elérni az érzékek megszelídítését. Ezáltal lehet szert tenni a gondolkodás éber józanságára. Ezáltal csillapodnak a testben fellángoló vad szenvedélyek. Ezáltal érkeznek hozzánk a szelíd gondolatok. A gondolkodás ezáltal válik világossá. Ezáltal fáradozhatunk az erények megvalósításán. Ezáltal foghatjuk fel, hogy mi a magasztosabb és mi a kifinomultabb. Ezáltal folynak mindenkoron mérték nélkül a könnyeink, és ezáltal adatik nekünk a halál emlékezete. Ezáltal vagyunk hordozói az értelmet megzavaró, mindenféle képzelgéstől tökéletesen mentes valódi tisztaságnak. Ezáltal látjuk időszerűen és mélyrehatóan a távolban lévő dolgokat. Ezáltal tárul fel azon titokzatos jelentések mélysége, ami az értelem isteni igékről alkotott felfogását illeti; hasonlóképpen ezáltal tárulnak fel a lélek belső mozgásai, továbbá feltárul a megkülönböztetés, amely felismeri a gonosz szellemeket és a szent hatalmakat, a valódi látomásokat és a csalóka képzeleteket. Ezáltal teszünk szert az Isten ösvényei és pályái eredményezte tiszteletre, azon tiszteletre, amelyik a gondolatok tengerében szakít a mulasztással és a hanyagsággal; továbbá ezáltal teszünk szert a buzgalom tüzére, amely dacol minden veszéllyel és úrrá lesz minden félelmen; és végül ezáltal hordozunk önmagunkban egy minden vágytól mentes hevületet, amely kitörli a gondolkodásból a sóvárgást és elfeledteti a régi dolgok minden emlékét. Egyszóval ezáltal érjük el az igazi ember szabadságát, a lélek örömét és a Krisztussal való feltámadást az Isten Országában.

Aki figyelmen kívül hagyja ezt a két bölcs dolgot, az nem csak hogy önmagának tesz rosszat megfosztva magát mindattól, amit már elmondtunk, de így megingatja az összes erény alapját. Ugyanis ezek jelentik az isteni műnek a kezdetét, a kútfejét a lélekben, a Krisztushoz vezető kaput és az utat, amennyiben megőrizzük őket és bennük maradunk. Amennyiben azonban elhagyjuk őket és eltávolodunk tőlük, akkor beleesünk ebbe a két rossz dologba: a test kicsapongásába és az arcátlan torkosságba, amelyek az általunk elmondottak ellenkezőjét képezik és helyet teremtenek a lélekben a szenvedélyek számára.

Az első rossz felszabadítja a mérséklet kötelékeit azon érzékek esetében, amelyek alárendelődtek. És ekkor mi történik? Jönnek a hóbortos, előkészítetlen találkozások, amelyek előidézik a bukást. Ez a nagy hullámok háborgása, amelyet a tekintet kelt fel bennünk. Ez a szemeknek a láza, amely uralja a testet és könnyen ellankassza a szívet. Ezek a gátlástalan gondolatok, amelyek addig taszítanak bennünket, ameddig el nem esünk. Ez az Isten művei iránti vágyakozásnak a lanyhasága, a hészüchia feszültségének fokozatos lazítása, és a monasztikus élet törvényeinek teljes elhagyása. Ez az elfeledett kicsapongások visszatérése, és más, eddig ismeretlen kicsapongásokba való beavatás, amelyek mind szüntelen körülfognak minket minden általunk látott dologgal, és amelyek ostromolnak bennünket, ha már országról országra és helyről helyre járunk. Ezek a szenvedélyek, amelyeket Isten kegyelme elpusztított és kiűzött a lelkünkből, amelyeknek emléke feledésbe merült az értelemben, most újból feltámadnak, és arra kötelezik a lelket, hogy kiszolgálja őket. És még sokáig sorolhatnám. Ezek a dolgok és még sok minden más az első okból származnak, vagyis a test kicsapongásából és annak elutasításából, hogy a hészüchia fájdalmát elviselje.

De mi a helyzet a másik rosszal, amelyik arra ösztökél minket, hogy disznók módjára cselekedjünk? És a disznók mi mást tesznek, mint hogy szabadjára engedik a gyomrukat, fáradhatatlanul tömik, és nincs egy meghatározott idő a testi szükségletek kielégítésére, akárcsak az értelem nélküli lények esetében? És mi történik? Jön a mámor, a nehézkesség, a lejtős vállak, amelyek arra kényszerítenek, hogy elhagyjuk az Isten liturgiáját és a földre borulásokat elhagyó renyheséget szülnek. Ez a szüntelen imádság elhanyagolása. Ez az elhomályosult gondolkodás ridegsége. Ez a durva intelligencia, amelyet a háborgások és az elhomályosulás megakadályoznak abban, hogy megkülönböztessen. Ez a sötétség súlyos felhője, amely az egész lelket elborítja. Ez az életuntság, az Isten műve és az olvasmány iránti közömbösség, mert felhagytunk az isteni szavak édességének ízlelésével. Ez a tétlenség, amelybe s szükségletek kielégítése belesüllyeszt. Ez az egész földön kószáló rendetlen értelem. Ez a rosszkedv, amely túlteng és szétárad minden tagban. Ezek az éjszakai tisztátalan képzelgések szennyes fantáziái valamint a nemi vággyal telített képzetek szertelensége, amely átjárja a lelket és egészen tisztátalanul azt tesz vele, amit csak akar.

Egy nagy bölcs ezt mondta: „Ha valaki a test bőséges táplálékában leli örömét, akkor küzdelemnek teszi ki a lelkét. De ha valaha is magához tér és igyekszik teljes erejéből megtartóztatni önmagát, akkor sem sikerül neki a túláradó tűz miatt, amely lángra lobbantja a test mozgásait, valamint az ingerlések és az izgatások hevessége és szükségszerűsége miatt, amelyek akaratuk hódoltsága alatt tartják a lelket.”  Látod itt ezeknek a bölcs ateistáknak a ravaszságát? Ugyancsak ő mondja: „A test erélytelenségbe és puhányságba vetett örömei a lelket a fiatalkori szenvedélyekbe taszítják és halállal övezik. Az ember, aki így elhagyja magát, Isten ítélete alá esik.”

Amikor azonban a lélek nem szűnik meg saját kötelezettsége emlékének szentelni magát, akkor saját szabadságában nyugszik. Aggodalmai csekélyek. Nem bán meg semmit. Az erény táplálásával, kizárólagos gondozásával és a szenvedélyek megfékezésével a lélek a növekedés, a gondtalan öröm, a jó élet és a minden veszélyt nélkülöző kikötő felé irányul. A test kedvtelései ugyanis nem csupán elősegítik a szenvedélyeket és lehetővé teszik számukra, hogy a lelket támadják, de egyben meg is semmisítik azt. Az élvezetek fellobbantják a gyomorban a féktelenség és szertelenség szélsőséges kicsapongásait. Arra kényszerítik a gyomrot, hogy alkalmatlan időben elégítse ki a test szükségleteit. Az ember, akit az élvezetek így ostromolnak, képtelen elviselni a legcsekélyebb éhséget és nem tud uralkodni magán sem. Ugyanis ez az ember a szenvedélyek rabja.

Ilyenek a falánkság hordozta szégyen gyümölcsei. Azonban előttük járnak a türelem gyümölcsei, az ugyanazon helyen- és a hészüchiában töltött élet gyümölcsei. Ezért az ellenség, aki ismeri a természetes szükségletek idejét, amelyeket természetünk kielégíteni hivatott, és aki tudja, hogy értelmünk mennyire elveszett a szemek szórakozottságából és a gyomor komfortjából fakadóan, igyekszik arra sarkallni, hogy a természetes szükséglethez hozzáadjunk. Ebben a pillanatban igyekszik belénk ültetni a gonosz gondolatok árnyait, abból a célból, hogy amennyiben csak lehetséges a szenvedélyek magukkal sodorják a természetet, s azok még jobban egyesülve velünk, bekebelezzék az embert az elbukásban.

Ha egyszer már az ellenség ismeri az időket, nekünk is ismernünk kellene a gyöngeségeinket és tudnunk kellene, hogy a természetünk képtelen ellenállni azoknak az impulzusoknak és rohamoknak, amelyek magukkal sodornak ezekben a pillanatokban, és azon gondolatok furfangosságának sem, amelyek szemeinkben hab könnyűnek tűnnek. Fel kellene ismernünk, hogy képtelenek vagyunk önmagunkat látni és szembeszállni azzal, ami velünk megesik. Az ellenség azonban túlságosan is próbára tett, túl sokszor zaklatott ahhoz, hogy ezentúl ne rendelkezzünk azzal a bölcsességgel, amely akadályt képez abban, hogy a komfortunkat akarjuk, és hogy engedjünk az éhségnek. Ha az éhség gyötör és szorongat, akkor sem hagyjuk el hészüchiánk helyét, s nem megyünk oda, ahol efféle dolgok ilyen könnyen megesnek velünk, nem keresünk ürügyeket és módokat ahhoz, hogy kilépjünk a sivatagból. Ugyanis az ellenség pontosan erre törekszik. Amennyiben a sivatagban maradsz, nem fogsz megkísértetni. Itt nem látsz sem nőszemélyt, és semmi olyat, ami az életednek árthat, s itt nem hallasz semmi illetlent.

^„Mert mi dolgod van Egyiptom útján? Talán, hogy a Nílus vizét igyad?” (Jer 2, 18). Értsd meg, amit neked mondok. Mutasd meg az ellenségnek a türelmedet és a kis dolgokban való jártasságodat azért, hogy semmit se kérhessen a nagy dolgokban. Ezen kis dolgok képezzenek számodra egy olyan határt, ahol általuk képes leszel megfutamítani az ellenséget. Ne szűnjél meg virrasztani, és akkor nem állít majd neked nagyobb csapdákat. Akit az ellenség képtelen rábírni, hogy öt lépést tegyen a remetelakon kívül, azt hogyan kényszeríthetné arra, hogy kilépjen a sivatagból, avagy arra, hogy egy városhoz közeledjék? Aki nem egyezik bele, hogy kinézzen remetelakja ablakán, azt hogyan bírja rá, hogy egyáltalán kimenjen? Aki csak egy kevés ennivalót vesz magához minden este, az hogyan fogja hagyni magát rászedni gondolatban arra, hogy idő előtt étkezzen? Aki szégyell jóllakni a legközönségesebb betevőkkel, az hogyan kívánja majd a pompás étkeket? És aki semmilyen figyelmet sem szentel a tulajdon testének, az hogyan hagyja majd magát rászedni arra, hogy mások báját keresse?

Nagyon is világos tehát, hogy aki kezdetben megveti a kis dolgokat, az hagyja magát legyőzni és így alkalmat ad az ellenségnek arra, hogy a nagy dolgokban legyűrje. Aki azonban nem ragaszkodik a földi élethez és nem törekszik itt megállapodni, az hogyan tarthatna azoktól a megpróbáltatásoktól és szenvedésektől, amelyek az általa szeretett halálhoz vezetik? Egy ilyen küzdelem a megkülönböztetésben teljesedik ki. Így a bölcsek semmit sem tesznek azért, hogy nagy csatákat vívjanak. A kis dolgokban tanúsított türelem az, amely megóvja őket attól, hogy a nagy gyötrelmekbe beleessenek.

Az ördög mindenekelőtt arra törekszik, hogy kitörölje a szívből a szüntelen figyelmet. Ezt követően rábírja a szerzetest, hogy elhanyagolja az imára eső időt és a test számára rendelt szabályokat. Így a szerzetes gondolkodása önmaga felmagasztalásába kezd. Ételt vesz magához, nagyon keveset, majdnem semmit, de ezt idő előtt teszi. És amikor elesett, felhagyott az önmegtartóztatással, akkor mértéktelenségbe és züllésbe süpped. Attól az időtől kezdve legyőzetett, főleg amennyiben, bármilyen csekély mértékben is, a tulajdon mezítelenségére vagy tulajdon tagjai szépségére veti szemeit, amikor ruháit leveti vagy testi szükségletei miatt kifárad, vagy amikor kezeit ruhái alá helyezi és önmagát érinti. Akkor más dolgok esnek meg vele, és megint mások. És aki kezdetben megőrizte értelmét és a legkisebb dolgok miatt is bánkódott, nagyra tárja maga előtt a kárhozat kapuit. A gondolatok ugyanis olyanok, hogy úgy mondjuk, mint a víz. Amikor mindenfelől összegyűlnek, akkor saját útjukon haladnak. De amennyiben félig-meddig kilépnek a medrükből, átszakítják a partokat és mindent lerombolnak. Az ellenség ugyanis itt van, figyel, megfigyel, éjjel-nappal a közelünkben vár és azt lesi, hogy érzékeink mely nyitott kapuján tud belépni. Az általunk elmondott esetek egyikében a legcsekélyebb figyelmetlenség is elegendő ahhoz, hogy ez a csaló és pofátlan kutya reánk vesse a nyilait. Néha ilyen a mi természetünk is, amely kedveli a komfortot, a közvetlenséget, a kacagást, a szórakozást, a tunyaságot, és a szenvedélyek forrásává valamint a rendetlenségek óceánjává válik. Néha ilyen az ellenség is, aki ezeket a dolgokat a lélekbe juttatja. Hagyjuk hát a nagy fáradozásokat és ragaszkodjunk a kicsikhez, amelyeket semmiknek tartunk. Ugyanis amint azt láttuk, amennyiben ezek az általunk megvetett kis fáradozások megszabadítanak az efféle harcoktól, az elviselhetetlen szenvedésektől, a tülekedésektől és a legsúlyosabb csapásoktól, ki az, aki ne keresné a lehető leghamarabb a nyugalom kellemét egy csapásra felvállalva a kis fáradozásokat?

Ó bölcsesség, mennyire boldog vagy, és jóval előre látsz minden dolgot. Boldog az, ki téged felfedezett. Az megszabadult a fiatalkori gondatlanságtól. Jól teszi az, aki bensőjében apránként hozzájárul nagy szenvedélyei gyógyulásához. Egy napon egy filozófus, aki öntelten viselkedett és ráérzett erre, tüstént megjavult. Egy másik kinevette, amikor látta, hogy mit tesz. Ő így felelt: „Nem önmagában a dolog az, amitől tartok. Azonban félek azt megvetni. Ugyanis gyakran a kis megvetés nagy veszélyeket szül. Mivel azonnal megjavultam, miután vétettem a rend ellen, megpróbálok józannak és ébernek maradni, és azt sem megvetni, amitől nem érdemes tartani. Ilyen a bölcsesség szeretete: mindig józannak lenni és odafigyelni az előforduló legkisebb dolgokra is. Efféleképpen a bölcs kincsként egy nagy nyugalmat hordoz önmagában. Azonban ő nem alszik, hogy semmi se gázolhassa el. Ő idő előtt lenyesi a dolgokat. Ő a legapróbb dolog miatt is szomorkodik. De ez az apró bánat megkíméli őt a nagy bánattól.

A bolondok előnyben részesítik az azonnali kis kényelmet a távoli Isten Országával szemben, figyelmen kívül hagyva, hogy jobb a küzdelemben szenvedni, mint a földi királyság ágyán heverészni és hanyagság miatt ítélet alá esni. A bölcsek inkább a halált választják, semmint az a vád érje őket, hogy feladatukat körültekintés nélkül teljesítették. A bölcs azt mondja: „Légy józan, légy ébren, őrködj az életed felett. Ugyanis a megfontoltság elszunnyadása közel áll a valódi halálhoz, amelynek képmása ugyanennek felel meg.” Istenhordozó Bazil ezt mondja: „Aki a kis dolgokban rest, az ne gondolja azt, hogy ki fog tűnni a nagy dolgokban.”

Ne csüggedj, amikor azon dolgok előtt találtatsz, amelyekért élned kell. Ne félj meghalni értük. A közönynek a jele a lélek hitványsága. És e kettő szülőanyja a megvetés. Az alávaló ember az, aki két betegségben szenved: a test szeretetében és a kicsinyhitűségben. Ugyanis a test szeretete a hitetlenségnek egyik jele. Aki azonban kigyógyult ebből a két kórból, az megbizonyosodhatott: teljes lelkéből szereti az Istent és várja az eljövendőt.  

Amennyiben valaki minden veszély, harc, kísértés nélkül képes Istenhez közeledni, azt az embert utánozd. A szív elszántságából és a veszélyek megvetéséből, e két ok egyikéből származik a belső keménység vagy az Istenbe vetett hit ereje. Azonban a keménységet a gőg követi, a hitetpedig az alázat. Egyetlen ember sem tehet szert az Istenbe vetett reménységre, amennyiben először részben le nem mondott saját akaratáról. Ugyanis az Istenbe vetett remény és a szív bátorsága a lelkiismeret mártírságából származnak. Az intelligenciánk valódi tanúságtételének köszönhető az Istenbe vetett bizalmunk. És ilyen a gondolkodás tanúságtétele: senkit se ítéljen el a lelkiismerete azért, mert elhanyagolta azt, amit tennie kellett saját erejének mértéke szerint. Amennyiben a szívünk nem ítél el minket, akkor szabadok és bizalomteljesek vagyunk Isten előtt. A bizakodó szabadság tehát az erények igaz cselekedetéből és a jó lelkiismeretből ered. Az igaz, hogy a testet nehéz kiszolgálni. Azonban aki félig-meddig megtapasztalta az Istenbe vetett bizalmat, azt már többé nem kell arról győzködni, hogy saját maga alá kell rendelnie ezt a kegyetlen mestert, amely nem más, mint a test.

A csendről és a hészüchiáról

A folyamatos szilenciumnak és a hészüchia megőrzésének három oka lehet: vagy az emberek dicsősége, vagy az erények buzgóságának a heve, vagy az Istennel való egység önmagában való felkutatása, mivel ez az egység magához vonzza az értelmet. Amennyiben nem kapcsolódunk e két utolsó ok egyikéhez, akkor szükségszerűen betegek-, az első ok alárendeltjei vagyunk. Az erény nem a test lefolytatta cselekmények számának és sokszínűségének a fitogtatása. Az erény a saját reménységében nagyon jártas szív. A jó cél ténylegesen egyesíti a szívet az isteni cselekményekkel. Az értelem képes a jó megtételére a test egyetlen cselekménye nélkül is. A test azonban akármit is tesz, a szív bölcsessége nélkül semmit sem nyerhet. Mindazonáltal amikor az Isten emberének lehetősége nyílik a jó megtételére, számára elviselhetetlen lenne, hogy fáradozással teli munkájában ki ne fejezze Isten iránti szeretetét. Az első utasítás – az értelemé – mindig elvezet a célhoz. A második – a testé – gyakran a célhoz vezet, azonban néha nem. Ne gondold azt, hogy a szenvedélyeket kiváltó okoktól való folyamatos eltávolodás csak egy kis dolog. Dicsőség a mi Istenünknek mindörökké. Ámen.