A megünnepelt esemény az Úr földi életében történt, de pünkösd után tartjuk, a nyár ragyogó fényében (aug. 6.). Mégis ez a logikánkat zavarba ejtő esemény vezet el minket Krisztus testének eszkatológikus állapotához, az evangélium közepén található apokaliptikus látványhoz.

            A szinoptikus evangéliumok szerzői szándékosan teszik ezt a látványt Jézus földi szolgálatának középpontjává (Mt 17, 1-9; Mk 9, 2-10; Lk 9, 28-36). A korábbi teofániák, amelyek megdöbbenést váltanak ki, és felvetik a kérdést <Ki lehet ez? Kinek tartotok engem?>, ehhez a kinyilatkoztatáshoz vezetnek. Ez után az Úr a nagy Pászkához vezető útra lép és elindul Jeruzsálembe. A csodák a feltámadott Krisztus energiáinak előzetes elnyerését jelentik. A színeváltozás teofánia, amely kinyilatkoztatja a csodák értelmét és rámutat arra, mit művelnek majd ezek az erők a mi halandó testünkben. Átistenülésünket eredményezik.

            A színeváltozás az evangélium titokzatos realizmusa miatt található annak történelmi és szószerinti közepén. Jézus embersége az az élő hely, ahol az emberek istenné lehetnek. Krisztus valóban ember! Ám embernek lenni nem azt jelenti, mint testben lenni (ami a dualisták nézete szerint valami alsóbbrendű állapot), hanem azt hogy test, szerves és összefüggő egész vagyunk. Az ember test, akinek Teremtőjéhez hasonlóan kapcsolata van más személyekkel, a világgal, az idővel, és azzal a Valakivel, aki maga a Közösség a szó legteljesebb értelmében.

            Amióta az Ige testté lett, magáévá tette az emberi kapcsolatok összes dimenzióját, s ezzel együtt fordul az Atyához és a többi emberhez. Fényének tüze lángra lobbantja a csipkebokrot, s ez a fény az a szent kenet, mellyel felkeni az egész emberiséget, hiszen „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége” (Kol 2,9). Ehhez Szent Pál még hozzáfűzi: „benne lettetek ennek a teljességnek részesei”.

                Mi történt, mi ment végbe ebben a váratlan eseményben? Miért tette lehetővé a Felfoghatatlan, hogy az Ige testében megláthassák rejtőzködő fényét? A válasz megtalálásában két biztosnak tekinthető tény segít nekünk.

            Először is tény, hogy a változás, a „metamorfoszisz” nem Jézusban történt. Az evangéliumi szövegek és az egyházatyák magyarázata világos: „Amikor Krisztus színében átváltozott nem tett szert valami olyasmire, amivel nem rendelkezett, hanem kinyilvánította tanítványainak azt, ami Ő. Megnyitotta szemüket és látást adott a vak embereknek” (Damaszkuszi Szent János, Második homília az Úr színeváltozásáról – PG 96:564C). A változás a tanítványokban történt.

            A második bizonyosság megerősíti ezt az állítást: a színeváltozás, mint minden más a kinyilatkoztatott isteni üdvgondozásban, az emberek üdvösségét munkálja. A Ige itt is, ahogy a lángoló csipkebokorban, megengedi, hogy istenségének fényét megláthassák az ő testében. S ennek célja nem a tudás közvetítése, hanem az élet és az üdvösség. Önmagát odaadva nyilatkoztatja ki magát. S mindezt azért teszi, hogy saját lényébe fogadhasson minket.

            Ha letéve a kíváncsiság és a kutakodó ismeret saruját közeledünk a misztériumhoz, feltehetjük a kérdést: Miért ezt a különleges pillanatot, ezt a két tanút és ezt a három tanítványt választotta ki Jézus? Mit tapasztalt ő, az Atyát és minket oly igen szerető Fiú a maga szívében? Néhány nappal korábban Szent Péter apostol benső megvilágosodásban részesült és felismerte, hogy Jézus az Isten Krisztusa. Jézus ezt követően fokozatosan leveszi a leplet földi életének hátralevő részéről: neki szenvednie kell, halálra adják, de feltámad a halálból. A szenvedésről szóló első és második jövendölése között megy föl a hegyre.

            Az Úr befejezve tanítványai oktatását és betöltve az előkészület idejét, elindul a beteljesedés felé. Egész lényével, egész „testével” elkötelezi magát az Atya szerető akarata mellett, amelyet fenntartás nélkül elfogad. Ettől kezdve minden esemény, köztük az utolsó nagy küzdelem is a Getszemáni kertben, amelynél ugyanaz a három tanítvány van jelen, az ő Atyjának mondott feltétel nélküli igenjét fejezi ki.

            Az elkötelezett szeretet misztériumába léphetünk be, ha megértjük, hogy a színeváltozás nemcsak az Ige fényének feltárása az apostolok előtt, de még inkább Jézus egész lényének teljes egyesítése az Atya könyörületességével. Életének ezekben a döntő napjaiban tisztán ragyog benne annak a szeretetnek a fénye, aki önmagát adja az emberek üdvösségéért. A színében átváltozott Jézusban az Atya felragyogtatja örömének lángját. Jézus szenvedő testének fénye pedig az Atya megrendülése egyszülött Fia teljes önátadása felett. Ez magyarázza a felhőkön átható szavait: „Ez az én szeretet Fiam, kiben nekem kedvem telik, őt hallgassátok” (Mz 17,5).

            Megérthetjük Mózes és Illés mély érzelmeit, hiszen ez a két ember megtapasztalta az isteni dicsőség közelségét, melyből sugárzott az ember üdvössége utáni vágy. S most az Emberfia dicsőségében szemlélhetik ezt a fényt. „Láttam népem nyomorúságát… hallottam panaszát, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam…” (Kiv 3, 7-8). „Hallgass meg, Uram, hallgass meg!... Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért! Mert Izrael fiai elhagytak… (1Kir 18, 37; 19,10).

            Itt mindezt nem isteni vagy emberi szavak fejezik ki, hanem maga az Ige az ő emberségében. Többé nem ígéretről vagy várakozásról van szó, mert a döntő esemény megtörtént. Az üdvösség valóság Krisztus testében (l. Kol 2,17). Mózes és Illés fedetlen arccal hagyhatja el a Sinai barlangját, mert a világosság forrását szemlélték az Ige testében.

            A három tanítványt elárasztja az isteni fény, hogy mindannak jelentését, ami velük történt a pünkösd eseményének köszönhetően befogadják, megértsék és megtapasztalják. A Krisztus testéből áradó világosság, az életadó Lélek sokféle energiája adatik nekik. Valami megdöbbentőt fedeznek fel: Jézus nemcsak egy Istennel élő ember, hanem maga az Istenember. Semmi sem jöhet Istentől az emberhez és semmi sem mehet az embertől Istenhez, csak az ő testén keresztül.

            Péter tanúságot tesz leveleiben, amint János is minden írásában a korábban említett második bizonyságról: az Atya életében való részesedés, amely Krisztus testéből árad ki, az ember befogadó hitének mértékében lesz valóság. Az új elem a színeváltozásban a hit fénye, mely képességet adott testi szemüknek, hogy lásson. Ennek a fénynek köszönhetően „tapinthatták meg az élet Igéjét”, amikor Jézus testéhez közeledtek.

            Nincs többé távolság az anyag és az istenség között, mert Krisztus testében a mi testünk „összekeveredés és szétválasztás nélkül” egyesül az élet Urával. Az Ige színeváltozása bepillantást nyújt abba a teljességbe, amit az Ige megtestesülése hozott, és ami keresztelése után csodái által megnyilvánult. Ez az ünnep kinyilatkoztatja az igazságot: Az Úr Jézus teste az a szentség, amely Isten életét adja az embereknek.

            Amikor emberségünk fenntartás nélkül egyesül Jézus emberségével, az „isteni természet részesévé válik” (2 Pt 1,4) és átistenül. Mivel az üdvösség ökonómiájának egész értelme ebben összpontosul, érthető, hogy a liturgia az üdvgondozás beteljesedése. Az átistenülést a Krisztus testében való részesülés adja. (ford. J. F.)