„Emelkedőn nehezebben halad az ember, a magaslattal küzdve lassul a tempó, kialakul egy újfajta ritmus. Majd a lélek is a léptekhez igazodik. Ha igyekezni próbálunk, látványos a kudarcunk. Győz a magaslat, mi pedig levegő után kapkodva, tehetetlenséggel küszködve, megállni kényszerülünk. Jobb, ha elfogadjuk: lassítanunk kell, ha hegymenetben haladni szeretnénk. Kitartó, egyenletes és jól megválasztott ritmusra van szükségünk, ahhoz hogy megérkezhessünk.

Lassabb tempónál hamarabb észrevesszük az értékeket, azokat az ajándékokat, amelyeket Isten utunkra készített. Hiszen nem enged felkészületlenül indulni, s mellettünk van az emelkedőn is! Csupán el kell hinnünk, lassíthatunk, akkor is odaérkezhetünk. Ha hegymenetünkhöz imádság is társul, megtapasztaljuk, hogy nemcsak megérkezhetünk, hanem jóval többet meríthetünk az útból, s a végcélnál is bőségesebb a csoda. Sőt egyfajta paradoxonként sokkal gyümölcsözőbb lesz az eltelt idő, s messzebbre jutunk, hiába nem sietünk. Olyan távlatokba tekinthetünk, amely sehogy másként el nem érhető!

Ahogy a hegyre felérve messzebb lát az ember, ugyanúgy az imádság által kinyílik a szív, s sokkal több fér el benne. Kinyílik az értelem és sokkal befogadóbbá válik. Eredményesebb, közvetlenebb, szeretetteljesebb lesz az embertársainkkal és az Istennel való kapcsolatunk. Valahogy a rövidebb idő és a kevesebb cselekedet is több eredményre vezet. S vezet! Mert érezhetjük az Isten közelségét minden pillanatban, a nehezekben ugyanúgy, mint a könnyűekben. Ha hagyjuk, hogy életünket átjárja az imádság, fogékonyabb lesz a szemünk az isteni csodák meglátására, fülünk az égi hang meghallására, s kezünk az Isten ügyének előmozdítására. Nem rettent az ismeretlen, az időjárás vagy a testi fáradtság, ha ezek megélése közben is a Mennyeiekhez fohászkodunk.

Erre tanítottak engem az Irotai zsolozsmás napok. A hétfői vecsernyével megkezdett imafolyam, amely napról-napra nagyobbra duzzadt a kisesti- és az éjféli zsolozsma, az utrenye, a déli istentisztelet és az imaórák által. Ezek a szertartások és a Szent liturgiáról szóló előadások adták meg a hegyen lévő templomba igyekezve lépteim ritmusát. S a folyamatos zsoltározás tovább emelte lelkemet.”

Évekkel ezelőtt, legelső zsolozsmázásomkor ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Ennél kifejezőbben most sem tudnám leírni azt, amit a zsolozsmás napok számomra jelentenek.

Sokan megtapasztalták már azt az élményt, amiért minden esztendőben visszatérnek, de évről-évre vannak először érkezők is. Az Irotai Zsolozsmás Napok életre hívói - érsek atya, s az akkor még papnövendék, Juhász Géza mellett - Polyák Péter és Polyák Imre atyáék, egy 23 évvel ezelőtti moldvai kolostorlátogatás után döntöttek úgy, szeretnék ők is a szerzetesi zsolozsmát követve, az effajta imádságot átélni. Különösen jó volt ezt felidézni a megszentelt élet évében!

A zsolozsmázók már a kezdetektől közösséget alkotnak, hiszen a szertartások közti zsoltárolvasás folyamatának biztosítása összeköti őket. Mindannyian összekapcsolódunk az imádságban. S a záró püspöki Szent Liturgiát valóban közös ünnepként éljük meg. A hazaindulást megelőző szeretetvendégségen pedig ismét megtapasztaljuk, hogy mit jelent a gondoskodás és a Gondviselés.

Mindezt megmutatta az ez évi irotai zsolozsmázás is, hiszen Atanáz püspök atya a Szent Liturgián éppen a megszentelt élet évéről, s a szerzetesi életforma világi hívők számára is fontos gyümölcseiről beszélt. Kiemelve, hogy a nyári szabadság az elmélyült imádságnak is ideje lehet. Fülöp érsek atya Szent Liturgiáról tartott előadásai pedig még inkább előkészítették a csütörtöki közös ünnepet. Ő leginkább – a hívőként is lényeges – előkészületet, a bemeneteket, mint Krisztus jelenlétének fontos mozzanatait, s a szentáldozást, a Krisztussal való legfontosabb találkozást emelte ki a liturgiából. De beszélt a zsoltárok liturgia-szövegekben való jelenlétéről, a számunkra nehezen elfogadható emberek szeretetének módjáról és az egyházi évben megélt ünnepek személyiséget építő voltáról. Megrendítő volt szembesülni azzal, hogy mennyire vár minket erre a közös ünnepre az Isten, s hogy mi minden segíti érzékszerveinket (tömjén, ikon, ének, áldozás), hogy minél teljesebben átélhessük a Szent liturgiát. Az idei év legfőbb üzenete azonban számomra Fülöp érsek atyától a következő: Nem nehéz kereszténynek lenni! Ezekben a napokban mi is ezt éreztük, akik ott voltunk Irotán.