Pár nappal ezelőtt ünnepelted István atya a 25 éves papi jubileumodat. 25 esztendő hosszú idő, visszatekintve mégis hamar elröppen. Amikor a hálaadó Szent Liturgián imádkoztál, mit köszöntél meg?

Érdekes módon azon gondolkodtam, hogy kik azok az emberek, személyek, akik meghatározóak voltak abban, hogy elindulhasson ez a 25 év, illetve arra a néhány emberre, aki ezekben az években elkísért, s végig ott volt mellettem.

Hadd említsek meg néhány személyt, akik a papságig elvezettek. Még középiskolás koromban a bencés tanáraim között találkoztam hitelesen megélt papi hivatásokkal. Ott lett az a határozott elképzelésem, hogy nekem papként kell élnem az életemet. S aztán, ahogy teltek-múltak az évek, tanultam, felvételiztem, miegymás, s a kárpátaljai évek alatt is találkoztam olyan emberekkel, akiket feltétlenül meg kell említenem. Szemedy püspök úr, aki a maga egyszerűségével, természetességével fogadott, mint magyarországi taknyos kölyköt, s nagy-nagy örömmel, hogy: jaj, de jó, valaki jön, hogy az ortodoxiából sorban visszatérő görögkatolikus egyházközségek ellátásában hadrafogható! Vagy Ortutay Elemér bácsi, akivel egy nagyon markáns találkozásom volt Budapesten. Tizenöt centis szakállal felutaztam Pestre –két műszak között, mert akkor éppen a likőrgyárban dolgoztam –, s az első szava az volt, hogy: „Menjél haza fiam, vágd le a szakálladat, s utána tárgyalunk tovább!”. Mert, hogy Kárpátalján a szakáll akkor egyet jelentett a pravoszláviával.

Meg kell említenem Szabó Konstantint, aki néhány évvel idősebb, mint én, de együtt kezdtük a szolgálatot. Őt már hamarabb fölszentelték. Sokáig még a felesége sem tudta, hogy pap. Én elkezdtem Tiszaújhelyben, Batárban, s úgy két hét múlva ő folytatta Dédában. Rendszeres kapcsolatban voltunk, támogattuk, erősítettük egymást. S a hab a tortán, hogy mindezt Atanáz püspök atyának köszönhetem. Vele voltam először Kárpátalján, ő mutatott be Ortutay Elemér bácsinak, s milyen érdekes, most megint összetalálkozott a sorsunk, - ő a püspököm!

A feleségem. Na, itt több dolgot is érdemes megjegyeznem! Az apósom, akit te is ismersz, mondta a lányainak, hogy csak az legyen papné közülük, aki ha fiúnak születik, pap lenne. Ez Ritára, a feleségemre teljes mértékben vonatkozik. Én mindenesetre örülök neki, hogy lánynak született és a feleségem lehet. Ez az egyik. A másik dolog, ami még Bekecsen történt meg velünk. Fülöp püspök atya egy vecsernyén volt nálunk. A lányaim gyönyörűen énekeltek az anyjukkal, a két fiú ministrált, s összesen voltak vagy tízen a templomban. S a végén azt mondja püspök atya: „Könnyű neked Orosz Pisti! Hat káplánod van!”. Tehát a gyerekek is, ha valami feladatról szó van, természetes nekik, hogy ott vannak és megteszik a magukét. Valahol érzik, tudják, hogy mindenben benne vannak, de soha nem nyekeregnek azért, hogy miért a közösséggel foglalkozunk, és miért nem az ő ügyeikkel.

Volt egy furcsa állomás az életedben, a likőrgyár. Amikor ott dolgoztál több műszakban, s néha elmerültél a gondolataidban, akkor milyen jövőt láttál magad előtt?

Likőrben merültem el! Á, nem igaz! Még abban sem, mert a kóla raktárban dolgoztam, tehát a likőrhöz közöm nem volt, ráadásul mindig tejet vittem magammal, amin jót nevettek a munkatársaim. Hogy lehet valaki ilyen abnormális, hogy kólahegyek között, meg a likőrök szomszédságában tejet iszik! Érdekes, mert én ott is tudtam, hogy pap leszek. A Búza téri egyházközség életébe teljes mértékben bekapcsolódtunk, kicsit hitoktattam, a felnőtt közösségben benne voltunk, ha kellett, akkor kántorizáltunk, tehát éltük az életünket, s mindketten tudtuk a feleségemmel, hogy a papságra készülök. Ez különlegesen szép időszak volt, mert kicsikét beleszagoltam a hétköznapi emberek életébe. Két műszakban dolgoztam, letettem egy nyelvvizsgát, közben megszületett a gyermekünk, egy félkomfortos lakásban éltünk, tehát egy nagyon hasznos esztendő volt.

A másik fontos állomás az életetekben Kárpátalja. Ami akkor még Szovjetunió volt. Nehéz lehetett. Keresztnek éreztétek?

Annak a 18 és fél évnek sokkal inkább az áldás, felemelés, megtérés szavak felelnének meg. Igaz, voltak nehézségek, de huszonöt évesen, amikor az ember szerelmes, megszületett az első gyermeke, várja a másodikat, s olyan közösség fogadja, ahol a magyar szót isszák - az nem nehéz. Annyi feladatom volt, hogy (jó értelemben) szinte szétszakítottak a hívek. Gondolj bele, 50 esküvő volt egy éven, 100-nál több temetés, de 100-nál sokkal több keresztelő, s 25 hittanóra egy héten! Valami nagy-nagy szépséget éltünk meg! Keresztény hagyományokat, szokásokat, amelyek Magyarországon már csak az öregek emlékezetében élnek. S ott ezeket fiatal családok élték meg, élték elénk. Nagyon hálás vagyok, hogy mindezt Kárpátalján megtanulhattam. Nem éreztük a kereszt voltát. Nyilván, ha minden nehézséget láttunk volna előre, akkor nem biztos, hogy emelt fővel és dalolva vágtunk volna bele, de azt gondolom, hogy a Gondviselés így működött, hogy a magunk kis bohém módján kiköltöztünk a Szovjetunióba egy teherautóval, s ez nagy áldás lett a számunkra.

Ha egy ózdi emberrel beszélek, legyen az katolikus, református, vagy éppen nem hívő, titeket mindenki ismer. Erősen benne vagytok a város, a környék kulturális életében, közéletében is. Evangelizál az Orosz família, lehet, hogy nem is tudatosan?

Jaj, de örülök a kérdés végének, hogy: nem is tudatos! Én alapvetően nem vagyok egy előrelátó, tervező, analizáló ember. Inkább a fölmerülő feladatokra, kérdésekre próbálunk lehetőleg adekvát választ adni. Amikor kiderült, hogy Ózdra jövünk, akkor beszélgettem egy pap barátommal, és elmondtam neki, hogy én egész életemben falusi gyerek voltam. Ott születtem, ott nőttem fel, s falun is szolgáltam. Ő erre azt mondta, hogy városban is ugyanazt kell csinálni, ugyanarról az Evangéliumról van szó. Ez engem annyira megnyugtatott, hogy az óta a nap óta így éljük itt az életünket.

Nem találjuk fel a spanyolviaszt, hanem a felmerülő kérdésekre, problémákra próbáljuk megkeresni azokat a válaszokat, amelyek fogadhatók a közösség részéről – itt a város közösségére gondolok elsősorban –, s a mi képességeinknek is megfelelnek. Ez úgy kezdődött, hogy ha hívtak valahová a városban, akkor mentünk. Ha papként hívtak valahová, akkor reverendában mentem. Pedig eleinte le akartak róla beszélni, hogy ciki. Volt olyan, aki megkérdezte tőlem, hogy van-e rendes ruhám? Most azt érzem, hogy az emberek értékelik, hogy mindenféle körülmények között felvállalom, hogy pap vagyok. A dolognak az a gyönyörűsége, hogy Ózdon négyen vagyunk katolikus papok, s mind a négyen idén vagyunk 50 évesek. Lipusz Laci atya, Baranyák Béla atya, Misinger Feri atya, meg én. Barátságban. Minden hónapban egyszer együtt reggelizünk, megbeszéljük az elmúlt hónapot, tervezzük a jövőt. Nincs olyan dolog, ami ha fölvetődik, ne látnánk benne fantáziát, s ne próbálnánk megvalósítani testvéri módon. Ennek rendkívüli hatása van a városra, mert azt beszélik az emberek, hogy: „Jé, hát ezek szeretik egymást!”. Azt éljük meg, amit az őskeresztények. S még egy fontos gondolat. Nem lehet nem a városban gondolkodni, amikor több ezer kereszteletlen ember van! Érted? Meg kell tudnunk szólítani azokat is, akik keresnek, s talán az ezotériában, meg a butaságban találják meg a vélt választ. Nekünk a valós választ kell megadni a bennük lévő kérdésekre.

Amikor 25 éve felszenteltek, akkor milyen Igét választottál a Szentírásból, hogy elkísérjen az utadon? S az ezüst misén eszedbe jutott-e?

Izgalmasak voltak a szentelésem körülményei. Igaz, hogy a kárpátaljai görögkatolikus egyház akkor már kiléphetett volna az illegalitásból, de még a félelem munkált. Engem Ortutay Elemér bácsi második emeleti lakásának az ebédlőjében szentelt pappá Szemedy János püspök úr. Képzeld el, hogy csak a feleségem és az édesanyám lehetett ott! Hál’ Istennek ott volt Atanáz püspök atya, meg Mosolygó Marci atya is Magyarországról. A feleségem hozott egy kis diktafont, hogy legalább hangfelvétel legyen. Letette egy helyre, s a liturgia végén látta, hogy valaki kikapcsolta. Tehát még hangfelvétel sem maradt. Már a szentelési lelkigyakorlatom is ott volt – Vaszkó József atya tartotta –, s az Elemér bácsi lakásában éltem azt a néhány napot. Volt nálam néhány ikon, úgy 10-20, s azokra gépeltem rá írógéppel a szöveget, s a keresztet is én rajzoltam rá, ez lett a szentelési emléklapom. Nem merült fel sok mondat, ez nyert: „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” Hogy eszembe jutott-e? Ha nem jutott volna eszembe, Atanáz püspök atya eszembe juttatta volna, hiszen ő ezt a mondatot domborította ki a prédikációjában.

Semmi nem történik véletlenül, talán a papi jelmondat is előre vetítette a bennetek lévő szeretetet. Biztosan érzitek, hogy az önzetlen szeretet, amit olyan bő kezekkel mértek, visszaszáll rátok!

Nagyon érdekes a felvetésed! Ez volt a legerősebb érzésem június 10-én. Nyitva volt a királyi ajtó, 20 papnál több volt ott. Ilyenkor különösen érdekes dolog a koncelebráció rendje, a szentelési sorrend, s ráadásul még diakónus is volt.

Én rágyúrtam arra, hogy lehetőleg tudjam irányítani a liturgiát. Hát nem ment! Egy csomót bakiztam! De szeretet, elfogadás, együttérzés volt a paptestvérekben, meg az ünneplőkben is. Valami rendkívüli légköre volt a liturgiának minden bénázásom, meg esetlenségem mellet is.

Ott volt a Jóisten áldása, meg a Szentlélek kisugárzása, biztosan azt éreztétek!

Tudod, a liturgiában van az a mozzanat, hogy: „Emeljük fel szívünket!” és „Adjunk hálát az Úrnak!”. Egészen elképesztő volt ezt 25 év után kimondani. Alig tudtam kimondani! S a másik pillanat az átlényegülés. Azt gondoltam, hogy 25 év alatt hányszor adta meg az Úr, hogy a kenyér és a bor az én közreműködésemmel az Ő testévé és vérévé változik, keresztény testvéreim és (remélem) a saját üdvösségemre. S ha kettőt mondtam, legyen három! Rita! A végén megköszöntem neki az elmúlt 25 évet. Elképzelni nem tudom azt a forgatókönyvet, amiben ő nem szerepel! Mi lenne, hol lennék most nélküle?

Kár, hogy nem lehettünk ott!

Kár! De nekünk azért jó volt!

Isten áldása legyen az életeteken!