A Törvényben Isten előírta Izrael fiainak, hogy minden évben tizedet adjanak összes javaikból (vö. Szám 18). Amennyiben ezt megtették, áldást nyertek minden munkájukban. A szent apostolok, akiknek erről tudomásuk volt azért, hogy áldásos segítséget szerezzenek lelkeinknek, úgy döntöttek, hogy ezt a parancsot egy kiválóbb és nemesebb alakban közvetítik felénk, tudniillik saját életünk napjai tizedének felajánlásaként, vagyis ezen napok Istennek szenteléseként, hogy mi is áldást nyerhessünk munkáinkban és minden évben engesztelhessünk az egész év vétkeiért. Miután elvégezték számításukat, az év 365 napja közül hét hetes böjtöt szentesítettek a számunkra. Ugyanis csak hét hetet jelöltek ki a böjtnek. Az egyházatyák azok, akik a későbbiekben megállapodtak, hogy ezt egy másik héttel egészítik ki, amely egyidőben szolgál előgyakorlat gyanánt és felkészítésként azok számára, akik alávetik magukat a böjt fáradalmainak, valamint ezen böjtök azon szent negyvenes számmal történő megtiszteléseként is, amelyet a mi Urunk maga is böjtben töltött. […] Jóformán az egész év tizede az, amelyet a szent apostolok a bűnbánatnak szenteltek, az egész év vétkeitől való megtisztulásért cserében.

Boldognak mondhatja tehát magát az, testvéreim, aki ezekben a szent napokban megőrzi magát, és helyénvalóan cselekszik; amennyiben ugyanis ember létére megtörtént vele, hogy gyengeségből vagy mulasztásból vétkezett, az Isten pontosan azért rendelte ezeket a szent napokat, hogy éberen őrködve saját lelke felett és bűnbánatot tartva ebben az időszakban, megtisztuljon az egész év bűneitől. Ebben az esetben a lelke mentesül a terhétől, tiszta állapotban közeledhet a feltámadás szent napjához, és ezen szent böjtök bűnbánata által új emberré alakulva, úgy vehet rész a szent misztériumokban, hogy nem von magára ítéletet, boldogságban és lelki örömben él, Istennel ünnepli a szent Húsvét egész ötvenedét, amely úgymond a „lélek feltámadása” (Evagriosz Pontikosz). és ezt azzal jelezzük, hogy nem hajtunk térdet a templomban egész húsvéti időszakban.

Bárki is szeretne megtisztulni az egész év bűneitől ezen napok jóvoltából, először is tartózkodnia kell a táplálékbeli megfontolatlanságtól, mivel az egyházatyák szerint a táplálékbeli meggondolatlanság idéz elő minden rosszat az emberben. Hasonlóképpen az embernek gondoskodnia kell arról, hogy súlyos szükséghelyzet hiányában ne szakítsa félbe a böjtöt, ne keresse a kellemes ételeket, és ne terhelje magát szertelen táplálkozással vagy italozással. Valójában két fajta torkosság van. Kísérthet bennünket az ennivaló ízletessége; amikor valaki nem akar szükségszerűen sokat enni, de kívánja az ízletes ételeket. Amikor egy ilyen torkos olyan ennivalót fogyaszt, ami ízlik neki, akkor saját élvezetének bűvölete oly mértékű, hogy sokáig tartogatja azt az ennivalót a szájában, újra és újra rágja, és fanyalogva nyeli le azon gyönyör miatt, amelyet érez. Ezt nevezzük laimargia-nak vagyis „ínyencségnek”. Mást a mennyiség kísérthet; az ilyen ember nem kívánja a kellemes ételeket és nem foglakoztatja azok ízletessége. Akár jók, akár rosszak, semmi egyéb vágya nincs, csak az, hogy ehessen. Akármilyen ételekről is legyen szó, egyetlen gondja az, hogy a gyomrát megtömje. Ezt nevezzük gastrimargia-nak vagyis falánkságnak. Most elmondom ezeknek az elnevezéseknek az okát. A margainein a szerzőknél azt jelenti „önmagán kívül lenni” és az esztelent margos-nak nevezik. Amikor valakinél ezzel a betegséggel és őrülettel szembesülünk, hogy meg akarja tölteni a gyomrát, akkor azt gastrimargia-nak avagy a „gyomor tébolyának” nevezzük. Amennyiben egyszerűen csak a száj élvezetéről van szó, akkor azt laimargia-nak avagy a „száj tébolyának” nevezzük.

Aki meg akar tisztulni a bűneitől, annak teljes körültekintéssel el kell távolítania ezeket a rendellenességeket, mivel ezek nem a testnek egyik szükségletéből-, hanem a szenvedélyekből erednek, és amennyiben ezeket megtűrjük magunkban, akkor bűnné válnak. A házasság jogszokásában és a paráznaságban az aktus ugyanaz, azonban a szándék az, amelyik megkülönböztet: az első esetben az egyesülés célja a gyermeknemzés, a másodikban pedig a gyönyör kielégítése. Hasonlóképpen, ami a táplálékot illeti, ugyanazon cselekmény tárgyát képezi a szükségből-, és az élvezetből való evés, viszont a bűn a szándékban rejlik. Az eszik szükségből, akinek be lévén állítva a napi adagja, csökkenti azt, amennyiben a terhelésnek köszönhetően, amelyet az neki okoz, rájön arra, hogy az adagból ki kell vonnia valamit. Ellenkezőleg ehhez az adaghoz, amely távolról sem olyan megterhelő, kicsit hozzá kell adni, amennyiben nem elegendő teste fenntartásához, és ezért némi emelésre szorul. Így helyesen felméri a szükségleteit és aztán alkalmazkodik ahhoz, ami le lett rögzítve, nem puszta élvezetből, hanem abból a célból, hogy fenntartsa testi erejét. Ezt a táplálékot hasonlóképpen hálaadással kell fogadni, a szívében méltatlannak tartva magát egy ilyenfajta segítségre; és ha egyesek valamilyen szükség vagy szükséglet miatt különös gondoskodás tárgyát képezik, erre nem kell figyelmet fordítani, sem önmagunk jólétét keresni, vagy csak arra gondolni, hogy a jólét ártalmatlan a lélekre nézve.