Felismerhető ebben az a bölcs fokozatosság amely ismeri az emberi természetet, igazi állapotunkat, világias életünket. A Szentatyák bölcsességén nyugszik ez az egyházi gyakorlat, hogy a böjti időszakba is bevezet bennünket, mert az imádság nagy bajnokai tudják, hogy képtelenek vagyunk gyorsan változni, megvilágosodni saját állapotunkról, és Isten iránti szeretetből kényelmünket és lelki tisztátalanságunkat feladni. Még azt sem tudjuk, hogy hol tartunk, és ha nem hagyatkoznánk az Egyház kipróbált gyakorlatához, nem is lennénk képesek Isten akaratát megismerni és hozzá közelebb jutni.

Zakeus

Nagyböjti előkészületünket a Zakeusról szóló evangéliummal kezdtük. Arról elmélkedhettünk, hogy Zakeus alacsony ember volt, de annyira vágyott Jézust látni, hogy felmászott egy vadfügefára. Jézus pedig felelt vágyakozására és betért hozzá vacsorára.

Az ember alaptermészete szerint is vágyakozó lény. Boldogságvágyunk határtalanságát csak Isten töltheti be. A böjti időszakban szembesülhetünk azzal, hogy igazi javak után vágyunk-e, vagy haszontalan, mulandó dolgok után?

Zakaeus a vámosok feje volt Jerikóban. Volt pénze elég. Gyűlölt ember volt, de hatalom állt mögötte. Elmondhatjuk róla, hogy pénze is, és hatalma is volt, de ő látni akarta Jézust, közelebb akart kerülni hozzá szívének vágya szerint. Ő a bűnbánat első jelképe, mert a bűnbánat azzal kezdődik, hogy újra felfedezzük minden vágyakozás alapvető természetét: Istenre és igazságosságára vágyunk, az igaz élet után vágyakozunk. Látjuk Zakeus vasárnapján a gonosz, bűnös, korlátolt, „alacsony”, embert, akin vágyakozása felülemelkedik, és szelíd erőszakkal magára irányítja Krisztus Urunk figyelmét.

A vámos és a farizeus

Nagyböjti előkészületünk következő vasárnapja a „vámos és farizeus példabeszédről elnevezett vasárnap”. Ennek a napnak előestéjén kezdődik egyházunkban a nagyböjti időszak liturgikus könyve, a Triódion. Szombaton, az előesti vecsernyén már azt énekeljük: „Ne úgy imádkozzunk testvérek, mint a farizeus, * mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik. * Alázzuk meg mi is magunkat Isten előtt...” Ennek az evangéliumi szakasznak az alázat áll a középpontjában. Ez a helyes magatartás, ami Isten előtt megigazulttá tesz.

A farizeus büszke önmagára. Hetente kétszer böjtöl és tizedet ad mindenből. Észre sem veszi, hogy vallásossága csak külső gyakorlat, és jámborságát azzal a pénzösszeggel méri, amit a templom javára adakozott. Nagyon veszélyes ránk nézve a farizeus lelkülete, mivel olyan kultúrában élünk, ami állandóan a kevélység érzését igazolja bennünk. Légy sikeres, önmegvalósító, és azt sugallja a kor hamis szelleme, hogy az ember képes mindent önmagától létrehozni. Gyorsan terjedő, tengeren túlról importált keresztény szekták jönnek azzal a hírrel, hogy sikeredért tett kísérletedhez Isten „nyújt hitelt”, csak fizesd meg a tizedet, és kellőképpen vesd meg a tőled másképen hívő, „sötét” embereket. Ez a szellem megveti és lenézi az alázatosságot, legyen az egyéni, vagy közösségi, vagy nemzeti – a gyengeség jelének tekintik. Ráadásképpen Istent hívja tanúul torz gondolkodásának igazolására.

De mi is az alázatosság? Értjük-e egyáltalán? Erre a kérdésre adott válasz paradoxnak tűnhet, mert arra a megdöbbentő állításra támaszkodik, hogy „Isten maga alázatos”. A Szentatyák számára, akik megismerték Istent, és minden keresztény, aki hajlandó lelkiéletet élni és imádkozni, akik képesek a természetben, a teremtés szépségében és üdvözítő tetteiben is szemlélni Őt, azok számára nyilvánvaló, hogy az alázatosság valójában isteni minőség, annak a dicsőségnek tartalma és kisugárzása, amely betölti a mennyet és a földet, amint azt a Szent Liturgia is énekli.

A mai ember, ha reklámokon él és folyamatos dicsekvésből merít, képtelen felfogni, hogy mindaz, ami igazán tökéletes, szép és jó, természetszerűleg alázatos is. Mert éppen tökéletessége miatt nincs szüksége reklámozásra, külső dicsekvésre, vagy kérkedésre.

A böjti megtisztulás előkészületében elénk áll tehát a kérdés: hogyan válunk alázatossá? Egy keresztény számára egyszerű a válasz: Krisztust a megtestesült Alázatosságot szemlélve, Őt, Akiben Isten egyszer és mindenkorra alázatosságként nyilatkoztatta ki dicsőségét és dicsőségként alázatosságát.

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” – mondja nekünk az Úr, és az Egyház megértette, hogy Krisztus nélkül lehetetlen az igazi alázatosság. A nagyböjti időszakunk tehát azzal az imádsággal kezdődik, amely alázatért könyörög, ami az igazi bűnbánat kezdete.

A tékozló fiú

A nagyböjtre való előkészület harmadik vasárnapján a tékozló fiúról szóló példabeszédet halljuk. (Lk 15, 11-32)

A görögkatolikus egyház liturgikus szövegei, ennek az evangéliumi szakasznak kapcsán, úgy mutatják be nekünk a bűnbánat idejét, mint az ember visszatérését a száműzetésből.

A tékozló fiú elhagyja az atyai házat és „távoli országba” megy, ahol eltékozolja mindenét. Jézus ezzel a „távoli országgal” határozza meg emberi állapotunkat. Ezt a meghatározást magunkévá kell tennünk, amikor el akarunk indulni Isten felé.

Ha ezt a távolságot Istentől nem éljük át, nem tapasztaljuk meg, még ha csak nagyon rövid időre is, nem érezzük Istentől és az igaz élettől való távolságunkat, akkor talán soha nem értjük meg mi is az igazi bűnbánat. A bűnbánatot egyszerűen azonosítjuk az elkövetett bűnök és vétkek felsorolásával, azzal, hogy ha a törvény vádol bennünket, akkor beismerjük bűnösségünket. A gyónást és feloldozást jogi természetű cselekménynek tartjuk, és elhanyagoljuk azt a lényeges momentumot, amelyben sem a gyónásunknak sem a feloldozásunknak nem lesz szabadító íze: ez pedig az az érzés, hogy száműzve vagyok Istentől, messze vagyunk a Vele való közösség örömétől, és messze vagyunk az általa teremtett igazi Élettől.

Könnyű meggyónni, hogy nem böjtöltem az előírt napokon, hogy csúnyán beszéltem haragomban és nem imádkoztam. Egészen más dolog azonban az, ha rádöbbenünk, hogy beszennyeztük és elveszítettük lelki épségünket, hogy nagyon távol vagyunk Isten országától. Milyen félelmetes ez a felismerés, amikor Isten kegyelméből hírtelen rádöbbenek, hogy életemben valami végérvényesen összetört, eltorzult, hogy nincs erőm, saját erőm és lehetőségem helyre hozni azt, amit életem folyásában hagytam elromlani. A bűnbánat mélysége tehát ez a visszatérés. Erős vágyakozás egész lényemmel az után, hogy visszaforduljak az Atyához, akit elhagytam. Az atyai ház elhagyása minden olyan pillanatban megvalósul, amikor szeretetemet elfordítom Istentől, amikor a „távoli országot” előnyben részesítem az atyai ház szépségével szemben.

Az Egyház ezzel az evangéliumi szakasszal emlékeztet arra, hogy mit is vesztettem el. Az emlékeztetés nyomán emlékszünk és visszaindulunk, megfordulunk. Így kiderül számunkra, hogy a nagyböjt mindannyiunknak utazás, zarándoklat, azaz visszatérés.

Húshagyó vasárnap

A nagyböjti előkészület negyedik vasárnapját „húshagyó vasárnapnak” nevezik, mert az azt követő héten az Egyház korlátozott böjtöt, a hústól való tartózkodást ír elő.

Eredeti hagyományunk szerint, ettől a naptól kezdve húsvétig nem kéne húst fogyasztanunk, de hét nap múlva, vajhagyó vasárnaptól, már csak növényi eredetű táplálékot kellene fogyasztanunk. Ez az előírás annak a fényében érthető, hogy az Egyház most kezd hozzászoktatni a böjti időszak erőfeszítéséhez. Az éhség érzet, Isten utáni vágyunk szomatikus tünete kéne legyen. Eszünk, de létfenntartásunkért, és nem testi kielégülést, vagy élvezetet keresve benne, inkább lelki vigasztalásokat keresünk Istennél, tűrve „a világ” hiányát.

Húshagyó vasárnap előtt, húshagyó szombaton, az Egyház felszólít bennünket, hogy emlékezzünk meg az elhunytakról. Az Egyház kiemelkedő napja ez, amikor a feltámadás reményében elköltözöttekért, elhunyt tagjaiért imádkozik. A halottakról való megemlékezés és a nagyböjt közötti kapcsolat abban a gondolatban rejlik, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Jézus Krisztus tanítványainak nem az egyéni üdvösség tanát hagyta, hanem egy új parancsot: „Arról ismernek meg benneteket, hogy tanítványaim vagytok: hogy szeretitek egymást.” A szeretet tehát az Egyház alapja, az élete, mivel az Egyház – Antiochiai Szent Ignác szavai szerint – „hit és szeretet egység”.
A halottakért való imádság lényegileg fejezi ki azt, hogy az Egyház nem más, mint szeretet. Azt kérjük Istentől, hogy emlékezzen meg azokról, akikről mi emlékezünk meg, akik számára már befejeződött a földi élet, az érdemszerzés, a kiengesztelődés, a visszatalálás lehetősége. Mi azért emlékezünk meg róluk, mert szeretjük őket. Amikor pedig értük imádkozunk, akkor találkozunk velük Krisztusban, aki a szeretet.

„Krisztusban nincsenek sem élők, sem holtak, mert mindnyájan élnek Benne. Ő az Élet, és ez az Élet az ember Világossága. Ha Krisztust szeretjük, akkor mindazokat szeretjük, akik Benne vannak, és amikor mindazokat szeretjük akik Benne vannak, Krisztust szeretjük.” (Alexander Schmemann)

Ez a szeretet a témája a húshagyó vasárnap evangéliumának, amikor az utolsó ítéletről szóló példabeszédet mondja nekünk Krisztus. (Mt 25,31-46) Azt halljuk, hogy amikor Jézus másodjára eljön, akkor megítél bennünket. A példabeszéd szerint ítélkezik rajtunk a szeretet szerint. Számunkra ez nagy feladattá nő, mert a keresztény szeretet az a „lehetetlen lehetőség”, hogy Krisztust lássam meg minden emberben, akiről Isten titokzatos és örök tervében úgy rendelkezett, hogy akár csak egy pillanatra is, felbukkanjon életemben. Ebben az a feladatunk, hogy nem személytelenül szeressünk, hanem minden utunkba kerülő emberben felfedezzük azt, ami szeretetre méltó lehet benne, ami Istentől jön.

Vajhagyó vasárnap

A nagyböjtöt megelőző utolsó nap, a vajhagyó vasárnap. A nagyböjt kiszabadulásunk a bűn fogságából, a „távoli vidékről”, útra kelünk a szabadság felé. Az utolsó evangéliumnak az az üzenete számunkra, hogy megszabja, mik is a feltételei szabadulásunknak. (Mt 6,14-21)

Az első a böjt. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni normális állapotunknak bukott természetünk vágyait, ösztönzéseit, hanem minden erőnkkel azon leszünk, hogy a lelket és szellemet kiszabadítsuk a test fogságából. Hitvalló Szent Maximosz így fogalmazza meg tennivalónkat:

„Ha a testnél különb a lélek,
És ha Istent, aki a világot teremtette,
végtelenül fölötte van a világnak,
akkor az, aki fölébe helyezi a léleknek
a testet és Istennek az általa teremtett világot,
semmiben sem különbözik a bálványimádóktól.”

Szent Maximosz Hitvalló szerint, böjtünk szakítás a bálványimádással. Böjtünk olyan legyen, ahogy Krisztus ajánlja az evangéliumban: böjtünket ne az emberek, hanem az Atya ismerje.

A második feltétel a megbocsátás. A bűn ereje és győzelme a világ felett a megosztottságban van. A bűn várfalán - mint annakidején Jerikó bevehetetlen falain - az első rést a megbocsátással ütjük, ha visszatérünk az egységhez, a közösségvállaláshoz, a szeretethez. A megbocsátás azt jelenti, hogy Istennek sugárzó megbocsátását helyezem közém és ellenségem közé.

(A nagyböjtöt előkészítő vasárnapok magyarázatához Alexander Schmemann, A Nagyböjt című munkát, és Hitvalló Szent Maximosz, Fejezetek A Szeretetről című művét használtam.)