Az idén is elindult Sajópálfaláról egy maroknyi csapat, hogy elzarándokoljon Máriapócsra az Illés-napi búcsúra.

A reggeli Szent Liturgia után indultunk, hogy a Mária úton haladva elérhessük kitűzött célunkat és vasárnapra Máriapócsra érjünk. Az ez évi zarándoklat már a második volt, így szinte már hagyományosnak mondható. Első napi úti célunk Monok volt. Ragyogó időben mentünk, mellettünk búza, kukorica és napraforgó földek maradtak el. Az első pihenőt Szikszón tartottuk, ahol az épülő templom árnyékában láttak vendégül minket. Majd a „Betánia” öregotthonba vezetett utunk, ahol az idősekkel közösen elmondott ima után indultunk tovább. Aszaló-Halmaj-Kiskinizs-Hernádkércs érintésével jutottunk el Monokra kora este. Itt bőséges vendéglátásban volt részünk. Másnap reggel a liturgia után indultunk tovább Tokaj felé a Golop-Tállya-Mád-Tarcal-i vonalon. A nap még nagyobb próbára tett bennünket, amire a forró aszfalt még jobban rásegített, és az előző nap szerzett vízhólyagok is dolgoztak ellenünk. Délutánra már hűvösebb volt az idő, s nem kis meglepetésünkre az egyik panzió tulajdonosa – miután megtudakolta mi járatban vagyunk, – meginvitált minket egy kis pihenőre és frissítőre. Sőt, javasolta, hogy ne menjünk tovább, mert hamarosan nagy vihar lesz. Jóslata rossznak bizonyult, így tovább folytattuk utunkat. Tarcal után a hegy aljában a szőlők között kanyargott a kijelölt Mária-út, így jutottunk el aznapi szálláshelyünkre, a tokaji parókiára.

Másnap innen mentünk tovább, immár a hídon túlra, Rakamaz érintésével Nyírszőlős felé. Utólag ez a szakasz tűnt a legnehezebbnek, talán azért is, mert hosszú-hosszú kilométereken keresztül csak a szántóföldek mellett, illetve erdőkben visz a zarándokút. De így könnyebb volt rácsodálkozni a természet szépségére, észrevenni egy-egy virágot, egy elsuhanó őzikét, és elgondolkozni azon, milyen csodálatos világot teremtett nekünk az Isten. Ugyanakkor lehetőség volt arra is, hogy saját gondolatainkban is elmélyedjünk. Ahogy Mára is mondja: „Vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet...”

Vasárnap hajnalban indultunk Máriapócsra, hogy legyőzve az utolsó kilométereket a többi zarándokkal együtt köszönthessük a Pócsi Szűzanyát, és részt vegyünk a búcsúi Szent Liturgián. Amikor az ember megpillantja a pócsi bazilika tornyait, már látja, hogy nem sokára célhoz ér. Összeszedi maradék erejét és talán egy kicsit gyorsabban is igyekszik menni. Aztán amikor megérkezik, már nem érzi, hogy hány vízhólyagja van, hogy épp melyik testrésze fáj. Megszűnik minden fájdalom és kín és elönti az embert valami különös érzés. Mert Máriapócsra megérkezni – menjünk bár autóval, busszal, vagy gyalogosan – minden egyes alkalommal csodálatos élmény. Mert ide mindig hazajövünk, és mindig úgy jövünk haza, hogy tudjuk, Égi Anyánk már vár bennünket.

És nem csak várt bennünket, hanem végig is kísért az egész zarándokút alatt, s ha csak egy kicsit is odafigyeltünk, tapasztalhattuk ezt.

„ Óh, Mária, Élet, giling-galang,

Áldassál, hogy ma találkoztam véled.”

                (Ady E. : A pócsi Mária )

Útközben több csodálkozó tekintettel találkoztunk, az emberek nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy hová is megy ez a hét ember, miért megy gyalog. Máriapócsra mennek?....juuuj hát az messze van... !

De nem csak csodálkozó vagy értetlenkedő emberekkel találkoztunk, hanem segítő kész, jóakaratúval is akik megkínálták a fáradt zarándokokat, s akik csak egy „Isten áldja magukat” mondta.

Köszönetet szeretnék mondani magam és zarándoktársaim nevében is mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy eljutottunk idáig. Legyen az egy elmorzsolt ima értünk, vagy egy biztató mosoly, vagy akár egy fáradságos délelőtt/délután a konyhában, vagy türelmes várakozás a kapuban. Hisz mentünk mind a heten mentünk egy cél felé, leküzdve a nap perzselő forróságát, az út porát. Mentünk,  hogy találkozzunk Veled Ó Drága Mária!