Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

67. Mily türelmes jellem volt, és lelkében mily alázatos! Noha ilyen volt, az Egyház zsinórmértékét szerfölött tisztelte, és minden klerikusnak megadta az elsőséget ott, ahol jelen volt. Nem vonakodott fejet hajtani a püspököknek és a presbitereknek Ha diakónus kereste fel, hogy épüljön rajta, elmondta neki mindazt, ami javára szolgált. Azonnal maga elé engedte, ha úgy látta, hogy az ima területén van mit tanulnia tőle, és ezt nem szégyellte. Látogatóit sokszor maga is kérte, beszéljenek neki, és ha valami hasznosat mondtak, azt elismerte. Az arcán nagy kedvesség áradt el. Az Úr még egy csodálatos ajándékkal ruházta fel. Mert ha remeték sokaságával volt együtt, és valaki olyan akarta látni, aki még nem ismerte, ahhoz azonnal odament, a többit kihagyva, ahhoz az egyhez ment, mintha vonzotta volna a tekintete. Antal azonban nem termetre vagy kinézetre /1.Sám 16,7/ különböztetett a személyek között, hanem erkölcsi állapotuk és lelki tisztaságuk szerint is. Szinte lelki öröme tükröződött derűs arcán, és tagjainak a mozgásáról is érzékelni lehetett és következtetni lelki állapotára az Írás szerint: „Amikor a szív örvend, akkor az arc is ragyog, a szomorúságban ellenben elsötétedik” /Péld 15,13/. Ilyennek ismerte meg Jákob Lábánt, aki cselt forralt, és így szólt feleségeihez: „Nem olyan atyátok arca, mint amilyen volt tegnap, és három nappal korábban” /Ter 31,5/. Így ismerte fel Sámuel is Dávidot, csillogott ugyanis a szeme /1.Sám 16,12; 17,42/, fogai fehérek voltak, mint a tej. Hát Antal is így ismert fel. Mi zavarta volna meg, amikor lelke derűs volt, és miért sötétült volna el, amikor gondolatai világosak voltak?

68. Hitét tekintve egészen csodálatos és kegyeletes volt. Sem a szakadár meletianusokkal nem volt közösségben, tudván eredendő gonoszságukat és pártütésüket. Sem a manicheusokkal, sem más eretnekekkel nem állt szóba, csak akkor, ha arra intette őket, hogy térjenek az igaz vallásra, miközben hirdette, hogy az ilyenekkel való barátkozás és látogatásuk ártalmas és a lélek vesztét okozza. Ugyanúgy utálattal töltötte el az ariánus eretnekség is, és mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne is közelítsen hozzájuk, és ne tartsa elfajzott meggyőződésüket. Egyszer, amikor Áriusz megszállott párthívei felkeresték, kikérdezte őket, miután pedig megtudta istentelenségüket, elűzte őket a hegyről, mondván, szavaik rosszabbak a kígyóknál.

69. Amikor az ariánusok azt hazudták, hogy Antal osztja az ő felfogásukat, felháborodott, és elcsodálkozott, amikor ezt megtudta. Amikor aztán a püspökök megkérdezték, és a többi testvér is, lejött a hegyről. Bement Alexandriába, ahol nyilvánosan kárhoztatta az ariánusokat, eretnekségüket a végső rossznak és az Antikrisztus előfutárának állítván. Tanította a népet is, hogy az Isten Fia nem teremtmény, nem is a semmiből keletkezett, hanem öröktől fogva az Atya lényegéből való Ige és Bölcsesség. Ezért istentelenség azt állítani, hogy „volt idő, amikor nem volt”. „Mert az Ige mindig együtt volt az Atyával” /Jn 1,1/. Ezért semmiféle közösséget ne vállaljatok az istentelen ariánusokkal. Mert „a fénynek semmilyen közössége nincs a sötétséggel” /2.Kor 6,14/. Ti jámbor keresztények vagytok, amazok azonban, akik teremtménynek nevezik az Atyától való Igét, Isten Igéjét, semmiben sem különböznek a pogányoktól, akik teremtménynek hódolnak a teremtő Isten helyett /Róm 1,25/. Higgyétek el, hogy az egész teremtés felháborodik rajtuk, mert a Teremtőt és a mindenek Urát, akiben minden létrejött, őt a teremtmények közé számítják.

70. A nép, amikor hallotta, hogy ily nagy ember kárhoztatta a Krisztus-ellenes eretnekséget, mind megörült. Az egész város lakossága összefutott Antal látására. A görög ugyanúgy, mint az általuk papoknak nevezettek is, eljöttek az Isten házába, így szólva: „Kérjük azt, hogy láthassuk Isten emberét”. Mert mindenki így hívta őt. Általa ott is sokakat megtisztított az Úr a démonoktól, és a háborodott lelkűeket is meggyógyította. Sok pogány is kérte, hogy legalább érinthessék az öreget, meg voltak győződve ugyanis hasznosságáról. Azon néhány nap alatt sokan keresztények is lettek, talán annyian is, amennyien egy év alatt szoktak azzá válni. Majd voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy zavarja a nagy sokaság, ezért távol akarták tartani tőle, hogy ne legyen terhére, ő azonban azt mondta, nem zavarják: „Nincsenek többen azoknál a démonoknál, amelyekkel a hegyen küzdeni szoktam”.

71. Amikor elindult – mi is elkísértük -, amint a város kapujához ért, mögöttünk felkiáltott egy asszony: „Maradj még, Isten embere, lányomat szörnyen gyötri a démon! Maradj még, kérlek, ne tégy ki a veszélynek engem is, aki utánad futok!” Az öreg meghallotta, és mi is kérleltük, ha úgy tetszik neki, várja meg- Ahogyan az asszony közeledett, a leány a földhöz verte magát. Antal akkor imádkozott, Krisztus nevét hívta, a gyermek pedig talpra állt egészségesen, kiment belőle a tisztátalan démon. Az anyja magasztalta Istent, és mindannyian hálát adtak. Ő maga i hálát adott, és elment a hegyre, mintha hazament volna.

72. Rendkívül bölcs is volt. Abban az a csodálatos, hogy írást nem tanult, éles elméjű és belátó ember volt. Egyszer két pogány filozófus jött hozzá, akik azt hitték, próbára tudják tenni Antalt, aki a külső hegyen volt. Ő már kinézetükből rájött, kifélékkel van dolga, kiment eléjük és tolmácson keresztül szólt hozzájuk: „Miért vállalkoztatok ekkora fáradságra, ó, filozófusok, hogy ily oktalan embert felkeressetek?” Amikor azok azt válaszolták, hogy nem oktalan bizony ő, hanem nagyon is eszes, akkor ezt mondta nekik: „Mert ha oktalanhoz jöttetek, fölösleges fáradságotok! Ha viszont bölcsnek tartotok, akkor legyetek olyanok, mint én” /Gal 4,12/. Mert a jót kell utánozni /vö. 3 Jn 11/. Ha én mentem volna el hozzátok, akkor én utánoználak benneteket. Ha azonban ti jöttetek hozzám, akkor legyetek olyan, mint én, mert én keresztény vagyok. Azok úgy elcsodálkoztak, hogy visszahúzódtak, mert látták, hogy még a démonok is félik Antalt.

73. Ugyanebből a fajtából még mások is jöttek hozzá a külső hegyre, abban a hiszemben, hogy nevetségessé teszik, mert a tudományokra nem tanították, Antal azonban azt mondta nekik: „Ti mit mondtok? Melyik az első, az ész vagy az írás? Melyik melyiknek az oka? Az ész, az írásé, vagy az írás az észé?” Azok akkor azt válaszolták, hogy az ész találta fel az írást. Erre Antal ezt mondta: „Akinek egészséges értelme van, annak nincs szüksége az írásra”. Ez ámulatba ejtette a jelenlevőket és ezeket is. Csodálkozva mentek el, hogy ilyen sok belátást találtak egy tanulatlan emberben. Nem is úgy nézett ki, mint aki a hegyen nevelkedett fel és öregedett meg, nem volt durva jellegében, hanem nagyon is kedves és társas természetű Szavát megízesítette az isteni só /Kol 4,6/, senkire nem volt irigy, sőt örült mindenkinek, aki eljött hozzá.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.