Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

59. Egyszer, amikor két testvér jött hozzá, útközben elfogyott a vizük, az egyik meghalt, a másik majdnem. Mikor már nem bírt tovább menni, ő is összeesett, és várta a halált. Antal pedig a hegyen ült /vö. 2.Kir 1,9/, magához hívott két, éppen ott tartózkodó remetét, és sürgette őket, mondván: „Vegyetek egy korsó vizet, és fussatok az Egyiptomba vezető útra. Ketten jöttek ugyanis, az egyik már meghalt, a másik majdnem, ha nem igyekeztek. Ima közben most lett részem ebben a kinyilatkoztatásban”. Amikor odaértek a remeték, az egyik földön fekvőt vertek a vízzel, és elvezették az öreghez. A távolság kétnapi út volt. Ha most valaki azt a kérdést tenné fel, hogy ugyan miért nem mondta meg ezt már azelőtt, hogy a másik meghalt volna, az nem helyesen veti fel a kérdést, amikor ilyeneket mond. A halálos ítélet nem Antalon, hanem Istenen múlott, hiszen ő volt, aki az egyik haláláról döntött, és megmutatta és kinyilvánította a másik helyzetét. Ami csodálatos volt Antalban, az az, hogy miközben a hegyen ült, szíve éber volt, az Úr pedig megmutatta neki a távoli dolgokat.

60. Máskor megint, a hegyen ült, és feltekintett, és a levegőben látott valakit felmenni, akit a fentről jövők nagy örömmel üdvözöltek. Miután megcsodálta és magasztalta az ilyen kart, imádkozott, hogy megtudja, mi volt ez. És azonnal szózat szólt hozzá, amely megmondta, hogy ez Amún lelke, aki Nitriában volt remete. Egészen agg koráig kitartott az aszkézisben. Nitria és az itteni hegy közötti távolság, amelyen Antal tartózkodott, tizenhárom napi járás. Ezért akik Antalnál voltak, látták, hogy az öreg valamit nagyon csodál, meg akarták tudni, ezért megkérdezték és megtudták valóban, hogy az imént meghalt Amún. Ismerős volt, mert gyakran járt ide meglátogatni őt /Antalt/, és általa is számos csodajel történt, melyek közül az egyik ez volt. Egyszer át kellett kelnie a Lükosznak nevezett folyón, amikor éppen áradás volt, és megkérte a vele lévő Theodoroszt, menjen messzebb, hogy miközben átúsznak, ne lássák egymást meztelenül. Amikor Theodorosz messzebb ment tőle, akkor meg önmaga előtt szégyenkezett, hogy meztelenül látja önmagát. Ahogyan ott szégyenkezett, és ezen töprengett, hirtelen átkerült a túlsó partra. Theodorosz maga is vallásos férfiú volt, közelített hozzá, és amikor látta, hogy megelőzte, és még csak egy vízcsepp sem volt rajta, megkérdezte - mert szerette volna tudni – mi módon kelt át. Amikor azonban látta, hogy nem akarja megmondani, azt mondta neki: a lábai meg vannak kötve, és addig nem tágít, amíg meg nem tudja tőle. Tehát, látva Amún Theodorosz makacsságát, főleg abból, amit mondott, ezért maga is azt kérte, hogy senkinek sem mondja el azt addig, amíg ő meg nem hal. Ekkor elmondta, hogy valami módon átkerült és partot ért, de ő nem járt a vízen, ami embernek teljesen lehetetlen, csak az Úrnak lehetséges, és akiknek Ő megengedi, amint a nagy apostollal, Péterrel is megtette /Mt 14,28-29/. Theodorosz mindezt Amún halála után beszélte el, a szerzetesek azonban, akiknek Antal beszélt Amún haláláról, megjegyezték a napot is. Harminc nap múltán érkeztek meg a testvérek Nitriából, és érdeklődtek, és meg is tudták, hogy ugyanazon napon, ugyanabban az órában hunyt el Amún, amely órában az öreg látta lelkét felvíve a mennye. Ők is, ezek is csodálták Antal lelkének tisztaságát, hogy a harminc nappal azelőtt történteket megtudta, és látta a felvitt lelket.

61. Akkor Arkhelaosz, a comes, a hegyen kívül találta őt, amint egymagában imádkozott, és az megkérte a csodálatos laodikeai istenhordozó szűz, Polükrateia érdekében. Ő ugyanis szörnyű gyomorbajban szenvedett, de az oldala is beteg volt a túlzott aszkézis miatt, és testileg már végképp legyengült. Antal imádkozott, a comes pedig felírta azt a napot, amelyen imádkozott. Elment aztán Laodikeába, és egészségesen találta a szüzet. Megérdeklődte, mikor melyik órában szűnt meg a gyengesége, elővette aztán a céduláját, amelyre felírta az ima időpontját, és amikor egyeztette, azonnal megmutatta azt, amit ő felírt. Mindannyian csodálkoztak, mert megtudták, hogy az Úr éppen akkor szabadította meg a betegségtől, amikor Antal imádkozott érte, és miatta kérlelte az Üdvözítő jóságát.

62. Sokszor napokkal, néha hónapokkal előre megmondta, hogy kik fogják meglátogatni, és az okot is, amiért fel fogják keresni. Egyesek ugyanis csak azért jöttek, hogy lássák őt, mások betegségük miatt, megint mások azért, mert démonoktól szenvedtek. De az út fáradalmát senki sem gondolta kínlódásnak, szenvedésnek, gyötrelemnek, mert mind úgy tért vissza, hogy elkönyvelhette hasznát. Miután ilyeneket látott, mondott, azért kérte is, hogy ezek miatt senki se csodálja őt, inkább az Urat csodálja, aki noha mi emberek vagyunk, mégis megadta, hogy megismerjük az ő hatalmát /Gal 4,9/.

63. Ismét lejött a hegyről a külső remeteségekbe, és arra kérték, szálljon be a csónakba, imádkozzon a remetékkel, de egyedül ő érezte meg a szörnyű és savanyú bűzt. A csónakban levő személyek azt mondták, ez a szag a sózott halaktól van, ő azonban azt mondta, mástól jön a szag. Míg beszélt, egy démoniákus ifjú szállt be, és elrejtőzött a csónakban, majd hamarosan kiabálni kezdett. A démon, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében megfélemlítve kiment, az ember pedig meggyógyult, és mind felismerték, hogy a démontól megszállottnak volt rossz szaga.

64. Az előkelőségek közül mások is jöttek hozzá, akik démoniákusak voltak. A démon oly rettenetes volt, hogy a megszállott sem ismerte fel, csak akkor, amikor Antalnál volt, és még ürülékét is megette. Akik elhozták, arra kérték Antalt, hogy imádkozzon érte. Antal pedig együtt érzett az ifjúval, imádkozott, vele együtt virrasztotta át az éjszakát. Hirtelen, hajnal körül, az ifjú Antalhoz jött, elkezdte szekírozni. Amikor a többiek odajöttek, és mentegetőztek, Antal ezt mondta: „Ne haragudjatok a gyermekre!” Nem ő tette, hanem a benne levő démon”. Miután elnémíttatott és parancsot kapott, hogy menjen a víztelen helyekre /vö. Lk 11,24/, feldühödött, és ezt tette. Dicsőítsétek tehát az Urat /vö. 1.Kor 6,20/, akinek az volt a szándéka, hogy a démon távozása általam jel legyen előttetek. Amikor Antal ezt mondta, az ifjú azonnal egészséges lett /Jn 5,9/, és miután magához tért, rájött, hogy hol van, átölelte az öreget, és hálát adott Istennek /vö. Apcsel 27,35; 28,15/.

65. Az őt meglátogató szerzetesek sok ilyet és effélét mondtak el egybehangzóan és szó szerint egyezően. Ezek még nem is annyira csodálatosak, mint amilyen csodálatosaknak tűnnek a többiek. Egy alkalommal éppen enni szándékozott, felállt, hogy imádkozzék úgy kilenc óra tájban, és érezte, hogy lelkében elragadtatott. Az volt benne a legkülönösebb, hogy miközben állt, szinte kívülről látta magát, amint a levegőégben viszik magukkal bizonyos személyek. Majd ijesztő és mocskos alakok álltak ott a levegőben és útját akarták állni, hogy ne tudjon átkelni. Amikor az utasok ellenálltak, azok számon kérték, hogy mért nem engedelmeskednek nekik. „Mindazt, ami a születésével kapcsolatos, az Úr eltörölte! Amióta remete, Istennek szentelte magát, attól kezdve kérdezhetitek”. Akkor vádakkal illették, de azokat nem bizonyították, így szabad és akadálytalan lett számára az út. Majd rögtön úgy látta önmagát magához térve, mint aki önmaga előtt áll, és megint telje egészében Antal volt. Arról is elfeledkezett, hogy enni akart, és az egész napot és éjszakát imádságban és sóhajtozásban töltötte Elcsodálkozott azon, hogy micsoda küzdelembe kerül, amíg akkora küszködés árán átkelünk a levegőégen. Eszébe jutott, hogy ez az, amiről az apostol mondta: „a levegőég fejedelemsége szerint” /Ef 2,2/. Mert az ellenségnek itt van hatalma, itt harcol azokkal, akik át akarnak kelni, és megkísérli megakadályozni őket. Ezért is figyelmeztet: „Vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellent tudjatok állni a gonosz napon” /Ef 6,13/, hogy „senki se mondhasson rátok semmi rosszat” /Tit 2,8/, és az Ellenség megszégyenüljön. Mi viszont, ezt tudván, nem feledjük el az apostolt, aki ezt mondja: „Akár testben, nem tudom, akár testen kívül, nem tudom, Isten a tudója” /2.Kor 12,2/. Ám Pál a harmadik égig ragadtatott, és hallott kimondhatatlan Igéket /2.Kor 12,2-4/, majd leszállt, Antal viszont azt látta, hogy maga addig küzd a levegőégben, amíg meg nem szabadultnak látszik.

66. Volt még egy másik karizmája is. Mert amikor egymagában ült a hegyen /2.Kor 1,9/, miközben valamiről tépelődött, a Gondviselés kinyilatkoztatásban részesítette. És a Boldog, mint meg van írva, Istentől tanított lett /Iz 54,13; Jer 31,33-34; Jn 6,45; 1.Tessz 4,9/. Miután egyik látogatójával elbeszélgetett a lélek állapotáról, és arról, hogy utána mi következik, a következő éjszaka valaki szólította fentről, és mondta neki: „Antal, állj fel, menj ki, és nézd meg!” Kiment tehát, mert tudta, hogy engedelmeskednie kell, és feltekintett, és megpillantott valami óriási, csúf, félelmetes alakot, amely ott állt és a felhőkig ért, és felment, mintegy szárnyakon. Az óriás kitárta kezeit, némelyeket megakadályozott, másokat, akik felrepültek, minden további nélkül engedett. Ez utóbbiakra rávicsorított /vö. Mt 9,18/ az óriás, a lebukottak fölött viszont örvendett. Azonnal szózatot hallott Antal: „Érted-e, amit látsz?” Elméje megnyílt /Dán 9,23/, és megértette, hogy a lelkek útjáról volt szó, az óriás az Ellenség volt, aki irigykedett a hívőkre, és akik engedelmeskedtek neki, azokat fogva tartotta, és meg tudta akadályozni, hogy átjussanak, de akik nem engedelmeskedtek neki, azokat nem tudta visszatartani, hanem átmentek. Amikor ezt látta, úgy fogta fel, mint figyelmeztetést, hogy naponként még jobban megküzdjön előrehaladásáért /vö. Fil 3,13/. Nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról. Miközben idejét imádkozással töltötte, és magában csodálkozott, akkor a nála jelenlevők kérdezgették és ösztökélték, sürgették, hogy mondja el, mert atyaként nem titkolhatja a gyermekei elől, tehát még ha arra is gondol, hogy az ő lelkiismerete tiszta /vö. 1.Tim 3,9; 2.Tim 1,3/, nekik azonban hasznukra válik mindaz, amit elmond, mert megismerkednek az aszkézis jó gyümölcsével, és a látomások sokszor bátorítást jelentenek a sok fáradozás közben.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.