Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

50. Antal, mintha lelkét Isten indította volna meg, megszerette ezt a helyet. Olyan volt ugyanis, amire utalt a hozzá beszélő a folyó partján. Miután az elején már kenyeret kapott az útitársaktól, egyedül maradt a hegyen, senki más nem volt vele. Ezt a helyet azután saját otthonának tekintette. Maguk a szaracénok, látva Antal készségességét, ha alkalmasint elhaladtak ezen az úton, szívesen hoztak kenyeret neki is. A pálmákról is néha hozzájutott valamelyes csekély és szűkös eleséghez. Ezek után a testvérek tudomást szereztek erről a helyről, és úgy emlékeztek rá, mint a gyermekek atyjukra, gondoskodtak róla, hogy küldjenek neki. Mivel azonban úgy látta Antal, hogy a kenyérellátás ürügyén mások fáradnak és izzadnak, és ettől is meg akarta kímélni a remetéket, számot vetett magában, és az egyik hozzá érkezőt arra kérte, hogy szerezzen neki kéthegyű kapát és favágó fejszét, valamint kevés gabonát. Mikor ezeket elhozták neki, bejárta a földet a hegy körül, és azt a kevéske területet, amelyet alkalmasnak talált, megművelte. Mivel az öntözéshez bőségesen volt víz, meglocsolta. Ezt minden évben megcsinálta, volt belőle kenyere, örült is, hogy ezzel nem kell senkinek a terhére lennie, el tudta kerülni, hogy bárkinek bármiben terhére legyen /vö. 2.Kor 11,9; 1.Tessz 2,9; 2.Tessz 3,8/. Majd miután úgy látta, hogy megint jönnek hozzá, némi zöldséget is termesztett, hogy a látogatóknak a nehéz út fáradalmáért valamilyen csekély felfrissülése legyen. Az elején a sivatagi vadállatok, amelyek a vízre jártak, sokszor tönkretették vetését és veteményeit. Ő pedig az egyik vadat kedvesen megfogta, és mindegyiknek mondta: „Ti mért tesztek kárt nekem, mikor én nem ártok nektek? Menjetek innen az Úr nevében, és többé ne gyertek ide”. És attól kezdve, mintha féltek volna a tilalomtól, többé nem közelítették meg a helyet.

51. Egyedül volt a benső hegyen, imával és aszkézissel töltve az idejét. A testvérek eljöttek hozzá, kérték őt, havonta szolgálhassanak neki, olajat, főzeléket és olivát hozva, mert már öreg volt. Ott élt tehát, és állta a küzdelmeket, a már megírtaknak megfelelően, nem a testtel és a vérrel küzdve, hanem az ellenséges démonokkal, mint megtudtuk látogatóitól. Mert ott is zavargások, mindenféle hang, fegyverek csörgése volt hallható, látták, hogy a hegy éjszaka tele volt szikrákkal. Antalt is szemlélték, mintha látható ellenfelekkel harcolna, és imádkozott velük szemben. Azokat, akik látogatására eljöttek, bátorította, ő maga küzdött, térden állva imádkozott Istenhez. Valóban csodálatra méltó volt, hogy miközben egyedül volt egy ilyen sivatagban, nem ijedt meg a támadó démonoktól, sem az ottani ragadozó állatoktól, a négylábúaktól és csúszómászóktól /vö. Apcsel 10,12/, nem ijedt meg ezek vadságától. Hanem, amint meg van írva, valóban bízott az Úrban, lelke megingathatatlan volt, mint Sion hegye /Zsolt 124,1/, nem volt háborgó. Így a démonok inkább megfutamodtak tőle, a vadállatok viszont békében voltak vele /Jób 5,23/.

52. A Sátán azonban, mint Dávid mondja a zsoltárban, szemmel tartotta Antalt, és vicsorította rá a fogát /vö. Lk 6,7; 14,1; Mk 9,18; Zsolt 34,16/. Antal pedig vigasztalást kapott az Üdvözítőtől, a Sátán ravaszsága és sokféle cselvetése nem ártott neki. Amikor éjszaka álmatlan volt, vadállatokat küldött rá, és tüstént a sivatag összes hiénája előjött vackából, körülvette őt, ő pedig közöttük találta magát. Mind kitátotta a száját, marni akarta, de észrevéve az Ellenség fogását, mindnek ennyit mondott: „Ha van valami hatalmatok fölöttem /vö. Mt 10,1/, kész vagyok engedni, hogy felfaljatok. Ha ellenben a démonok bérencei vagytok, ne tegyétek, menjetek el! Mert én Krisztus szolgája vagyok!” /vö. Róm 1,1; Gal 1,10; Fil 1,1/. Amikor Antal ezt kimondta, azok elfutottak, mint akiket az Ige ostorként üldöz /vö. Jób 5,21/.

53. Majd néhány nap múlva, amint dolgozott, - gondja volt ugyanis arra is, hogy munkát végezzen-, valaki megállt az ajtó előtt, húzta a kötelet, amivel dolgozott. Kosarakat font ugyanis, és azokat azoknak adta viszonzásul, akik gondját viselték. Amikor pedig felállt, egy állatot látott, amely derékig ember formájú volt, combja és lába azonban olyan volt, mint a szamáré. Antal csak keresztet vetett magára, és ennyit mondott: „Krisztus szolgája vagyok, ha ellenem küldtek, íme, itt vagyok!” /Róm 1,1; Fil 1,1; Gal 1,10/. Az állat démonaival együtt úgy eltűnt, mint amely a legrövidebb időn belül összeesik és megdöglik. Az állat kimúlása volt ugyanis a démonok bukása. Megpróbáltak mindent elkövetni, hogy elűzzék a sivatagból, és nem tudták.

54. A remeték egyszer arra kérték, hogy menjen le hozzájuk, egy időre látogassa meg őket, és tartózkodási helyeiket. Útra is kelt azokkal a remetékkel, akik azért jöttek, hogy találkozzanak vele. Teve vitte nekik a kenyeret és a vizet. Mert abban az egész sivatagban nem volt víz, és iható víz meg egyáltalán nem volt, egyedül azon a hegyen, ahonnan hordták, ahol az ő remetesége is volt. Útközben a víz kezdett kifogyni, a hőség nagy volt, mind veszélyben forogtak. Bejárták a helyeket, és nem találtak vizet, már menni sem bírtak, a földön hevertek, kétségbeesésükben elengedték a tevét magában. Közben az öreg látva, hogy mind veszélyben forognak, sóhajtozott, és sajnálkozott nagyon, tőlük valamelyest távolabb menve, és letérdelve, kezét kitárva imádkozott. Az Úr azonnal vizet fakasztott ott, ahol imádkozott.  Így mindenki ivott, mind felfrissült, és a tömlőket is megtöltötték, keresték és megtalálták a tevét is. A kantára ugyanis rátekeredett egy sziklára, és így fennakadt. Elvezették hát, megitatták, felrakták rá a tömlőket, és sértetlenül folytatták útjukat. Amikor megérkeztek a külső remeteségekbe, mind úgy néztek rá, mint atyjukra, és üdvözölték. Ő pedig, mint aki ellátást hozott a hegyről, megvendégelte őket szavaival és ellátta őket azzal, ami hasznukra válik. Megint öröm volt a hegyekben, törekedtek előrehaladni, vigasztalták egymást a hittel /Róm 1,12/. Ő maga is örült, amikor látta a remeték készségét, és megöregedett leánytestvérét szüzességben, aki szintén a többi szüzet irányította.

55. Néhány nap múlva tehát ismét visszament a hegyre. Attól kezdve sokan jöttek el hozzá, és a betegek is bátorkodtak bemenni. Minden őt meglátogató remetének mindig azt hagyta meg, hogy higgyen az Úrban /Apcsel 11,17; 16,31/, szeresse őt, őrizkedjen a szennyes gondolatoktól és a testi élvezetektől, és mint meg van írva a Példabeszédek könyvében: „ne hagyják, hogy a teli has félrevezesse őket” /Péld 24,15/. Kerüljék a hiú dicsőséget, és imádkozzanak szüntelenül /Lk 18,1; 1.Tessz 5,17/, zsoltározzanak alvás előtt és alvás után, és vegyék szívükbe az Írások parancsait, emlékezzenek a szentek tetteire, hogy az ő buzgóságuk legyen a szabály lelkük számára, amely az Úr parancsaira emlékezik. Főként azt kötötte a lelkükre, hogy mindig elmélkedjenek az apostol mondásán: „Ne nyugodjon le a nap haragotok fölött” /Ef 4,26/. Kifejtette, hogy ezt kell tartani minden parancsra vonatkozóan is általában, hogy ne csupán egy haragunk fölött ne nyugodjon le a nap, hanem a többi bűnünk fölött se nyugodjon le. Az a jó, és úgy kell lennie, hogy a Nap ne ítéljen el minket egy napközben elkövetett bűnért, a Hold pedig az éjszakai bűnért, legyen az akár csak a vágy is. Ahhoz pedig, hogy ez megmaradjon bennünk, jó meghallgatni az apostol szavát, és megtartani. Mert ezt mondja: „Vizsgáljátok meg magatokat, önmagatokat próbáljátok meg” /2.Kor 13,5/. Mindennap mindegyikünknek jó tehát magunkban számot vetni nappali és éjszakai cselekedeteinkről. És ha vétkezett, hagyja abba, ha pedig nem vétkezett, ne dicsekedjen vele, hanem tartson ki a jóban, és ne ítélje el felebarátját, ne igazolja önmagát se – mert a boldog apostol, Pál mondta-, amíg el nem jön az Úr, aki a rejteketeket is vizsgálja /vö. 1.Kor 4,5; Róm 2,16/. Sokszor ugyanis annak sem vagyunk tudatában, amit magunk cselekedtünk. De ha mi nem is tudjuk, az Úr mégis megért mindent. Ráhagyjuk az ítéletet, egymás iránt részvéttel vagyunk, és hordozzuk egymás terhét /Gal 6,2/, de megvizsgáljuk magunkat, és amit mulasztottunk, azt pótolni törekszünk. Ez legyen biztonságunkra, hogy megtartjuk a bűn kerülését. Mindegyikünk, mint akik a lélek mozgásait és cselekedeteit egymásnak tudtára akarjuk adni, jelezzük és leírjuk. Bízzatok abban, hogy már egyszerűen a megszégyenülés tudása miatt is abbahagyjuk a bűnt és egyszerűen a rossz iránti vágyat. Mert ugyan ki szeretné, hogy lássák, amikor vétkezik? Aki vétkezik, az nem hazudik inkább, nem akar titokban lapulni? Ahogyan tehát egymás szeme előtt sem paráználkodunk, ugyanúgy ha – mivel egymással közölni akarjuk -, leírjuk gondolatainkat, igen nagymértékben visszatartjuk magunkat a szennyes gondolatoktól, mert szégyelljük, hogy ismertté válnak. Helyettesítse itt az írás remetetársaink szemét, hogy amint szégyelljük leírni, amint megláttatni is, úgy egyáltalán ne is kívánkozzunk a rossz után. Így alakítva magunkat, képesek leszünk szolgálatára fogni a testet /1.Kor 9,27/, és elnyerni az Úr tetszését /1.Kor 7,32/, és eltiporni az Ellenség cselvetéseit /Ef 6,11/.

56. Íme, ezeket hagyta meg a látogatóknak A szenvedőkkel együtt szenvedett /vö. 1.Kor 12,26/, és együtt imádkozott. Sokszor és igen sok esetben meg is hallgatta az Úr őt. De akkor sem dicsekedett, ha meghallgatta, akkor sem zúgolódott, ha nem hallgatta meg, hanem mindenkor hálát adott az Úrnak, a betegeket arra buzdította, hogy legyenek türelmesek, és tudják meg, a gyógyulásuk nem rajta, egyáltalán egyetlen emberen sem múlik, hanem egyedül és kizárólag Istenen, aki azt végbeviszi, amikor akarja, és akiken akarja /Róm 9,15.18/. A betegek mintegy gyógyulásaként fogadták az öreg szavait, megtanulván belőlük, hogy nem szabad elveszíteni türelmüket, ellenkezőleg, tűrniük kell. A gyógyultaknak meg kellett tudniuk, hogy nem Antalnak kell hálát adniuk, hanem egyedül Istennek.

57. Bizonyos Fronton nevű személy, aki a palotából érkezett, és rettenetes betegsége volt, /a tulajdon nyelvét rágta, és abban a veszélyben forgott, hogy szeme világát is elveszti/, a hegyre jött, és Antalt kérte, imádkozzon érte. Ő imádkozott, és azt mondta Frontónak: „Menj, meggyógyultál!” Amikor más valaki erőszakkal napokon keresztül zaklatta, hogy a belső hegyen akar maradni, akkor Antal kitartóan ezt mondta: „Ha itt maradsz, nem gyógyulhatsz meg. Menj, és ha Egyiptomba érsz, meglátod majd a jelet, amely teljesült rajtad!” Az hittel elment, és már amikor megpillantotta Egyiptomot, megszűnt a baja, egészséges ember lett Antal szava szerint, amelyet imája közben nyilatkoztatott ki neki az Üdvözítő.

58. Bizonyos Buszirisz nevű lánygyermek Tripoliszból, siralmas és nyomorult betegségben szenvedett. Neki a könnyei, az orrváladékai, fülfolyása a földre hullva rögtön férgekké változtak. Teste is béna volt, a szeme sem volt egészséges. Ennek a szülei megtudták, hogy vannak olyan remeték, akik meg szokták látogatni Antalt, hittek az Úrban, aki meggyógyította a vérfolyásos asszonyt /Mt 9,20/, arra kérték őket, hogy lányukkal együtt utazzanak velük oda. Mikor pedig azok beleegyeztek, a szülők a gyermekkel együtt a hegyen kívül maradtak Paphnutiosznál, a hitvalló remeténél. Csak a remeték mentek be, akik a lánygyermek hírét meg akarták vinni neki, de ő /Antal/ megelőzte őket, elmondta nekik a gyermek betegségét, és azt is, hogy miként utazott velük. Amikor ezek arra kérték, engedje meg, hogy ők is bejöjjenek, akkor ezt nem engedte meg nekik, hanem így szólt: „Menjetek, és megtaláljátok őt, ha nem halt meg, akkor meggyógyult. Ilyen dolgot én nem tudok végbevinni, hogy még hozzám, a szánalmas emberhez is bejöjjön! Ezzel szemben az Üdvözítő az, akié a gyógyítás, aki mindenütt megvalósítja akaratát azokban, akik segítségül hívják Őt /vö. Jer 24,9; Ám ,3; Bölcs 4,15; Zsolt 144,18/. Az ő imája az, amit az Úr meghallgatott, az én imám meg kinyilvánította az ő emberszeretetét, hogy itt lent meggyógyította a gyermek betegségét”. A csoda végbement, és amikor ezek kimentek, ott találták az örvendező szülőket, és az immár egészséges gyermeket.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.