Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

34. Ezért nem szabad ezeket túlbecsülni, nem is azért kell az aszkézist folyatni és törekednünk, hogy előre tudjunk dolgokat, hanem, hogy Istennek tudjunk tetszeni tökéletesen /1.Tessz 4,1/. Imádkozni sem azért kell, hogy valamit előre megtudjunk, sem azért, hogy aszkézisünk bérét megkérjük, hanem hogy az Úr segítsen minket a Sátánon aratott győzelemhez /Mt 16,20/. Ha viszont egyszerűen megillet minket az előretudás, akkor tisztítsuk meg szellemünket. Mert én azt hiszem, hogy a teljesen megtisztult és a természetének megfelelő állapotban levő lélek, miután áttetszővé vált, képes a démonoknál is messzebbre látni, mert van Ura, aki kinyilatkoztatást ad neki. Mint amilyen Elizeus szelleme volt, amely látta Giezi ügyeit /2.Kir 5,26/, és észrevette az összes őt körülvevő sereget /vö. 2.Kir 6,17/.

35. Amikor tehát éjszaka jönnek hozzátok, és a jövőt akarják elbeszélni, és így szólnak: „Mi vagyunk az angyalok!” /vö. 2.Kor 11,14/, ne hallgassatok rájuk, mivel hazudnak. De akkor se hallgassátok meg őket, ha aszkéziseteket magasztalják, boldogoknak mondanak titeket, egyáltalán ügyet se vessetek rájuk. Jelöljétek meg inkább magatokat /a kereszt jelével/ és a házat is, és imádkozzatok! Majd meglátjátok, hogy eltűnnek. Gyávák ugyanis, és főképpen félnek az Úr keresztjének jelétől, mert azon kifosztotta őket és kipellengérezte az Üdvözítő /Kol 2,15/. Ha azonban még szégyentelenül kitartanak, furcsán táncolnak, különféle kísértésekben jelennek meg, ne veszítsétek el bátorságotokat, ne bámuljátok meg őket, ne figyeljetek rájuk, mintha jók volnának. Mert nem nehéz és lehetséges megkülönböztetni, hogy ami jelen van, a jó vagy rossz, ha Isten azt megadja. Amikor a szenteknek látomásuk van, az nem zavarja meg őket. Mert nem vitatkozik, nem kiabál, még hangját sem lehet hallani az utcán /Iz 42,2; Mt 12,19/. Az ilyen csendesen és szelíden történik, úgy, hogy azonnal öröm és örvendezés, bizalom jön létre a lélekben. Mert velünk lesz az Úr /Mt 1,23; Róm 8,31/, aki a mi örömünk, az Atyaisten Ereje /Róm 1,16; 1.Kor 1,18-24/. A lélek gondolatai zavartalanok maradnak és nem hullámzók, a saját tükrében visszaverődve szemléli azokat. Mert az isteni és a jövendő valóságok utáni vágy jön belé, és feltétlenül ezekkel szeretne összekapcsolódni, és velük szeretne menni. Ha pedig, mivel emberek, némelyek félnek is a jó szellemek látomásától, a megjelenők a szeretetben elveszik azonnal a félelmet is. Így tett Gábriel Zakariással is /Lk 1,13/, az Úr sírjánál az asszonyoknak megjelent angyal is /Mt 28,5/, és az evangéliumban ezt mondja a pásztoroknak is: „Ne féljetek!” /Lk 2,10/. Az ő félelmüket ugyanis nem a lélek gyávasága, hanem a kiválóbbak megjelenésének felismerése váltja ki. Ilyen a szentek látása.

36. A rosszak ostroma és megjelenése ezzel szemben zavaró, tolongással, zajokkal, kiabálásokkal jár, amilyeneket neveletlen fiatalok és zsiványok vernek. Nyomukban jár azonnal a lélek elbátortalanodása, zavar és rendetlen gondolatok, emésztődés, az aszkéták gyűlölete, kedvetlenség, szomorúság, a hozzátartozók emlékezete, és a félelem a haláltól, azután a rossz kívánása, az erény lebecsülése, az erkölcsök ellazulása. Amikor tehát efféléket láttok és megijedtek, majd a félelem azonnal meg is szűnt, helyét kimondhatatlan öröm foglalta el, bátorság és bizalom, megerősödés, és a gondolatok zavartalansága, és mindaz, amit fentebb már felsoroltam, bátorság és Isten iránti szeretet, akkor bízzatok és imádkozzatok. Mert az öröm és a lélek állapota megmutatja annak szentségét, aki jelenvaló lett. Így örvendezett Ábrahám látván az Urat /Jn 8,56/, és János az Istenszülő Mária hangjára „felujjongott és örvendezett” /Lk 1,41/. Ha ezzel szemben bizonyos dolgok megjelennek, nyomukban pedig zavartság keletkezik, és kívülről zaj jön, világias jelenések, halálfenyegetés, és amiket már korábban felsoroltam, akkor tudjátok meg, hogy az a gonosz szellemek támadása.

37. Ez is ismertetőjel legyen nektek: amikor egyeseknek a lelke félős marad, akkor az a gonosz szellemek jelenléte. Mert a démonok nem szüntetik meg a kislelkűséget bennünk, mint a nagy Főangyal tette Máriával és Zakariással /Lk 1,30; 1,13/, és a sírnál megjelent az asszonyokkal /Mt 28,5/. Ellenkezőleg, amikor látják, hogy megfélemlítettek, akkor még csak fokozzák megjelenéseiket, hogy az ilyeneket még jobban megrémítsék, és ekkor már támadnak és csúfolódnak: „Boruljatok le, imádjatok!” /vö. Mt 4,9/. A görögöket is így tévesztették meg, így hitették el velük, hogy ők az általuk hamisan isteneknek neveztettek. De az Úr nem hagyta, hogy a Sátán megtévesszen minket, amikor az előtte is ilyen jelenéseket művelt, elhallgattatta, mondván: „Takarodj Sátán! Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” /Mt 4,10; MTörv 6,13/. Ezek miatt kell mind jobban és jobban megvetnünk a cselest. Mert amit az Úr mondott, azt ő miattunk tette, hogy tőlünk is ugyanazokat a szavakat hallják a démonok, amelyekkel az Úr visszaverte, és amelyekkel elnémította őket.

38. Nem kell a démonok elűzésével dicsekedni, sem a gyógyításokkal büszkélkedni, nem is csak a démonűzőket kell csodálni, azokat pedig, akik nem űzik el őket, megvetni. Mindenkinek az aszkézisét kell vizsgálni, és utánozni kell, vagy törekedni kell rá, vagy ki kell igazítani. Hiszen az nem a mi teljesítményünk, hogy csodát teszünk, hanem az Úr műve: „Tanítványainak ezt mondta ugyanis: Ne annak örüljetek, hogy a démonok engedelmeskednek nektek, hanem annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben” /Lk10,21/. Mert erényünk és életmódunk tanúsítója az, hogy nevünk fel van írva a mennyben. A démonok kiűzése pedig az azt megadó Üdvözítő kegyelme. Ezért azoknak, akik nem az erénnyel, hanem jelekkel dicsekednek, és ezt mondják: „Hát nem a te nevedben űztünk ki démonokat, és nem a te nevedben műveltünk sok csodajelet?” /Mt 7,22-23/, ezt fogja válaszolni: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket” /Mt 25,12/. Mert az Úr nem ismeri az istentelenek útjait, imádkozni kell, mint már előbb mondtam, el kell nyerni a szellemek megkülönböztetésének adományát /1Kor 12,10/, hogy amint meg van írva: „ne bízzunk akármilyen szellemben” /1Jn 4,1/.

39. Az volt a szándékunk, hogy hallgatunk, és egyáltalán semmit sem mondunk magunkról, de elégedjünk is meg ezekkel. De nehogy azt gondoljátok, hogy én csak úgy beszéltem ezekről a dolgokról, hanem higgyétek el, a tapasztalat és az igazság alapján beszéltem el mindezeket, jóllehet, olyan leszek, mint az esztelen /2Kor 11,16; 12,6-11/. Ám az engem is halló Úr ismeri tiszta lelkiismeretemet /1Tim 3,9; 2Tim 1,3/, és azt is tudja, hogy nem magam miatt, hanem a ti szeretetetek és intésetek miatt mondom el még ezeket, amiket a démonok ügyeskedéséről megtudtam. Valahányszor boldognak nyilvánítottak engem, én megátkoztam őket az Úr nevében. Valahányszor megmondták előre a folyó áradását, én meg így szóltam hozzájuk: „De hát, mit érdekel ez titeket?” Jöttek, fenyegettek, körülfogtak, mint állig felfegyverzett katonák. Máskor meg lovak, fenevadak, kígyók lepték el a házat. És én zsoltároztam: „Ők a fegyverekkel, mások lovaikkal, mi azonban urunk, Istenünk nevében dicsekszünk!” /Zsolt 19,8/. És az ima következtében az Úr elűzte őket. Máskor a sötétségben jöttek, a fény látszatát öltötték fel, és így szóltak: „Eljöttünk, hogy megjelenjünk neked, Antal!” Én azonban becsuktam szememet, imádkoztam, és azonnal elenyészett az istentelenek fénye. Pár hónap múlva megint jöttek, mint akik zsoltároznak, és mint akik a Szentírásról beszélhetnek. „Én, mint a süket, nem hallottam” /Zsolt 37,14/. Máskor megrendítették remeteségem helyét, én azonban azért imádkoztam, hogy rendületlen maradjak felfogásomban /vö. 1Kor 15,58/. Ezek után megint eljöttek, kezükkel tapsot vertek, fütyültek, táncoltak. Ahogyan imádkoztam, és fekve zsoltároztam magamban, tüstént siránkozni és panaszkodni kezdtek, mint akik erejüket vesztették. Én viszont dicsőítettem az Urat, aki lejött, és kipellengérezte vakmerőségüket és dühöngésüket.

40. Egyszer egy igen nagy termetű démon jelent meg alakkal, és ezt merte mondani: „Én vagyok az Isten ereje!” /vö. Zsolt 37,14/. És: „Én vagyok a Gondviselés! Mit kívánsz, megadom neked!” Én azonban inkább ráfújtam, kimondva Krisztus nevét, és püfölni kezdtem. Nekem úgy tűnt, hogy eléggé elvertem, és ez az óriási is a többivel együtt eltűnt Krisztus nevében. Másszor meg mint szerzetes jött hozzám az álnok akkor, amikor böjtöltem. Látszatkenyeret tartott nekem, és kínálta: „Egyél, pihenj meg a sok töredelemben! Hisz te is ember vagy, és megbetegszel!” Én azonban ráköve fogására, felálltam és imádkoztam. Ezt nem tudta elviselni, eltűnt, és füstként /Zsolt 36,20/ távozott az ajtón keresztül. Hányszor kápráztatott a sivatagban az arany délibábjával csak azért, hogy lássam és hozzányúljak. Én azonban elmondtam a zsoltárt ellene, és ő eltűnt. Sokszor ütlegelt, és én ezt mondta: „Semmi sem választhat el Krisztus szeretetéről” /Róm 8,35.39/. És ezek után ők inkább egymással verekedtek. De nem én voltam az, aki meghiúsítottam és erejüktől megfosztottam őket, hanem az Úr, aki ezt mondta: „Láttam a Sátánt, mint villámot lebukni” /Lk 10,18/. Én gyermekeim, emlékezetemben tartom az apostol szavát, magamra vonatkoztattam, hogy ti tanuljatok /1.Kor 4,6/, hogy nem szabad elveszteni a bátorságunkat az aszkézisben, nem szabad félni a Sátántól és a démonok jelenéseitől.

41. És mivel olyan lettem, mint az ostoba beszélő /vö. 2.Kor 11,16; 12,6.11/, hallgassátok meg még ezt, hogy távol tartsátok a félelmet. Adjatok hitelt nekem, mert nem hazudom. Egyszer valaki kopogtatott a remeteségem ajtaján, és kimenve nagy és magas tüneményt láttam. Majd amikor megkérdeztem: „ki vagy?”, azt felelte: „Én vagyok a Sátán”. Majd amikor én ezt mondtam: „Minek vagy itt?”, az ezt mondta: „Miért marasztalnak el engem alaptalanul a szerzetesek és az összes többi keresztény? Miért átkoznak minden órában?” Én válaszoltam: „Miért zaklatod őket?” Erre ő: „Nem én őket, hanem ők zavarják önmagukat, hiszen én már erőtlen lettem. Nem olvasták: ’Az ellenség kardjai kicsorbultak mindörökre, városaikat leromboltad’ /Zsolt 9,7/. Már nincs helyem, nincs nyilam, nincs városom! Mindenütt keresztények vannak! Már a sivatag is tele van remetékkel. Magukra vigyázzanak inkább, és ne engem átkozzanak ok nélkül”. Én meg rácsodálkozva az Úr kegyelmére, így szóltam hozzá: „Mindig hazug voltál” /Jn 8,44/, soha nem mondtál igazat, ugyanúgy most sem, és akaratod ellenére igazat mondtál mégis! Krisztus az, aki eljöve elvette hatalmadat, és letaszítva lefegyverzett. Az meg hallván az Üdvözítő nevét, és nem tudván elviselni égetését, láthatatlanná vált.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.