Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

10. Az Úr pedig nem feledkezett meg Antal küzdelmeiről, hanem segítségére sietett. Tekintetét amikor felemelte, azt látta, hogy a tető mintegy szétnyílik /vö. Apcsel 7,55-56/, és egy gyenge fénysugár ereszkedik le hozzá. És a démonok azonnal eltűntek, a testi kínok egy pillanat alatt abbamaradtak, az építmény megint sértetlen lett. Antal pedig megérezvén a segítséget, még jobban kipihente magát és megkönnyebbült a szenvedésektől, a megjelent látomástól megkérdezte így szólva: „Hol voltál? Miért nem jelentél meg már az elején, hogy megszűntek volna kínjaim?” És szózat szólt hozzá: „Antal, itt voltam, csak vártam rá, hogy lássam küzdelmedet. Mivel pedig kitartottál, és nem futamodtál meg, mindig segítőd leszek, és híressé teszlek mindenütt”. Miután ezeket hallotta, felállt, imádkozott. És annyira erőre kapott, hogy testében nagyobb erőt érzett, mint korábban. Ekkor egyébként harmincöt éves volt.

11. Másnap kijött onnan, még készségesebb volt Isten szolgálatára, és elindult ahhoz az öreghez, akiről már szó volt, hogy felkérje, lakjon vele a pusztában. Az azonban visszautasította mind életkora, mind amiatt, hogy ez soha nem volt szokás, ő meg azonnal a hegy felé vette útját. Ám az Ellenség is, látva buzgalmát, el akarta gáncsolni azt, hát egy nagy ezüst tál káprázatát vetette útjába. Antal viszont rájöve, hogy ez a jó gyűlölőjének fogása, megállt, és megpillantva a tálban a Sátánt, leleplezte, mondván: „Hogy kerül a tál a pusztába? Ez nem járt út, nincsenek rajta utazók nyomai sem, ha valaki leejtette, lehetetlen, hogy észre ne vette volna, hiszek akkora. Még akkor is, ha feltesszük, hogy valaki elvesztette, visszafordult volna, hogy megkeresse, és megtalálta volna, mert puszta ez a hely. A Sátán fogása művelte ezt. Ebben az igyekezetemben nem fogsz megakadályozni, Sátán! Ez vesszen oda veled együtt!” /Apcsel 8,20/. Ahogy Antal ezeket mondta, az elenyészett, olyan lett, mint a tűz színéről felszálló füst.

12. Majd egy másik alkalommal már nem káprázatot, hanem ledobott igazi aranyat látott útjában, amelyen elhaladt. De akár az Ellenség jelentkezett, akár valami felsőbb hatalom akarta gyakorlatoztatni az atlétát, hogy megmutassa a Sátánnak, még az igazi gazdagsággal sem törődik, amiről ő maga nem árult el semmit, mi sem tudtunk meg semmit, csak annyit, hogy arany volt, ami megjelent. Antal megcsodálta a mennyiségét, mint tűzön, átlépett rajta, úgy ment el mellette, hogy még csak vissza sem fordult, sőt igen szaporán szedte a láait, hogy a hely maradjon rejtve és elfelejtve. Mind több és több erőfeszítést tett elhatározásáért, nekiindult a hegynek. A folyón túl elhagyott erődre lelt, mely idővel tele lett csúszómászókkal, ott telepedtek le és ott lakott. A kígyók, mintha valaki elüldözte volna őket, azonnal elhúzódtak onnan. Ő pedig a bejáratot eltorlaszolta, és hat hónapra való kenyeret tárolt, /a thébaisziak így szokták csinálni, és akár egy évig is romlás nélkül eláll a kenyér/, bent volt víz, olyan volt, mintha egy szentély mélyére ereszkedett volna, egyedül maradt remeteségében, ő sem jött ki onnan, de nem látott senkit, aki hozzá jött volna. Antal hosszú időre az aszkézisre adta magát, évente csupán kétszer vett át kenyeret fent, a tetőn keresztül.

13. Akik ismerősei közül eljöttek hozzá, mivel nem eresztette be őket, gyakorta kint töltötték a nappalt és az éjszakát, és bentről mintha nagy sokaság, recsegések moraját, csatározók nyöszörgő hangját hallották volna, amelyek ezt kiáltották: „Menj el tőlünk! Mi közöd neked a pusztához? Nem bírod elviselni cselvetéseinket”. Akik kint voltak, eleinte arra gyanakodtak, hogy olyan emberekkel hadakozik, akik létrán mentek be hozzá. Amint azonban egy lyukon keresztül bekukkantottak, senkit sem láttak, akkor gondoltak arra, hogy démonok azok, és maguk is megijedtek, Antalt szólították. Ő pedig inkább őket hallgatta meg, mintsem ezekkel törődött volna. És közel ment a bejárathoz, felszólította az embereket, hogy húzódjanak vissza minden félelem nélkül. Azt mondta: „A démonok azokkal tesznek így, akik megijednek. Ti vessetek keresztet magatokra, és bátran menjetek el! Hagyjátok, játszadozzanak csak egymással!” Azok tehát elmentek, megerősítve a kereszt jelével. Ő meg ottmaradt, anélkül, hogy azok valamit is árthattak volna neki. De a küzdelembe sem fáradt bele. Mert a látomásban megjelenők növekvő sokasága és az ellenségek gyöngesége nagy felüdülést nyújtott neki a fáradalmakban, és fokozták készségét. Ismerősei folyton látogatták, és azt hitték sokszor, hogy holtan találják, és hallották, hogy zsoltározik: „Keljen fel az Isten, és szóródjanak szét ellenségei, futamodjanak meg színe elől az őt gyűlölők. Úgy enyésszenek el, amint elenyészik a füst, ahogyan megolvad a viasz a tűz színén, úgy vesszenek el a bűnösök az Isten színe elől” /Zsolt 67,2-3/. Továbbá: „Körülvettek engem a pogány népek, és én az Úr nevében eltiportam őket” /Zsolt 117,10/.

14. Közel húsz esztendőt töltött el így magában az aszkézisben, ő sem jött ki onnan, másik is csak igen ritkán látták őt. Ezek után azonban, mivel sokan vágytak rá, és buzgón követni akarták aszkézisét, eljöttek többi ismerősei is, és erőszakkal betörték a kaput, és ki akarták tuszkolni. Antal előjött, mint aki valamiféle szentélyből lép ki beavatottan és Istentől ihletetten. Ekkor jelent meg az erődből először azok előtt, akik hozzá jöttek. Azok pedig, ahogy meglátták, ámulatba estek, mert látták, hogy testi állapota ugyanolyan, nem is hízott el, mint azoké, akik nem edzenek, a böjtöléstől és a démonokkal vívott küzdelemtől se sorvadt el, ugyanolyan volt, amilyennek elvonulása előtt ismerték. Lelke állapotát tekintve tiszta volt. Nem törte össze a bánkódás, nem puhította el az élvezet, nem kerítette hatalmába sem nevetés, sem szomorúság. A sokaság láttán sem jött zavarba, de nem tört ki örömben sem amiatt, hogy ennyien köszöntik, hanem tökéletesen ugyanolyan maradt, mint akit az értelem irányít, és természetes állapotában van. A jelenlevők közül sokak szenvedő testét meggyógyította általa az Úr, és másokat démonoktól tisztított meg. Megadatott Antalnak a szó adománya, úgy, hogy a megbántottakat megvigasztalta, másokat, akik viszálykodtak, kibékített egymással, mindenkinek azt kötötte a lelkére, hogy a világban semmit se helyezzenek Krisztus szeretete elé. Beszédében megemlékezett a jövendő javakról /Zsid 10,1/, és Isten irántunk tanúsított emberszeretetéről, „aki tulajdon fiát sem kímélte, hanem odaadta mindannyiunkért” /Róm 8,32/, sokakat meggyőzött róla, hogy a magányos életmódot válasszák. A továbbiakban így is történt, és remeteségek lettek a hegyekben, és a puszta olyan lett, mint a remeték városa, akik lemondtak vagyonukról /Lk 18,28/, és feliratkoztak a mennyek országa polgárságába /Fil 3,20; Zsid 12,23/.

15. Egyszer az ariszinoéi gázlónál kellett átkelnie /mert a testvéreket kellett meglátogatnia/, a gázlóban azonban hemzsegtek a krokodilok. Csak egyetlen imát mondott el, ő pedig és mind, akik vele voltak, sértetlenül átkeltek. Miután visszatért remeteségébe, ugyanazokat a fenséges és fiatalos gyakorlatokat folytatta. Az állandó beszélgetések folytán a már meglévő remeteségek buzgalmát fokozta, miközben másokat az aszkézis szeretetére indított. És rövidesen, szavának vonzó hatására, számos remeteség jött létre, amelyeket mind ő irányított atyaként.

16. Egyik napon, mikor kijött, és amikor szerzetesek jöttek hozzá, hogy méltassa őket szavára, kopt nyelven mondta nekik ezeket: „Az Írások elegendők okulásunkra, mégis jó, ha egymást bátorítjuk a hitre, és megerősítjük szavainkkal. Hiszen ti is, amikor gyermekekként az atyához jöttök, elmondjátok, amit tudtok; és én is, mint életkorban előrehaladottabb nálatok, azt adom át, amit tudok és megtapasztaltam. Mindeneket megelőzően a legfőbb dolog mindannyiotok törekvésében, hogy a kezdet után nem szabad ellanyhulni, sem elbátortalanodni a fáradalmak közepette, és azt mondani: Már hosszú ideje folytattam az aszkézist! Ellenkezőleg, a készséget úgy növeljük, ha mindennap újra kezdjük. Mert az egész emberi élet is igencsak rövidke a jövendő világkorszakhoz mérve, ezért az összes rendelkezésünkre álló idő semmi az örök élethez képest. Ezen a világon minden megvehető megfelelő áron, a kereskedés egyenlőt egyenlő értékűért alapon folyik az örök élet ígéretét azonban jó áron lehet megszerezni /vö. 1.Tim 4,8/. Meg van írva ugyanis: „Életünk napjai nálunk hetven év, ha pedig erősek vagyunk, nyolcvan év, és ezek legtöbbje tele van munkával és fáradsággal” /Zsolt 89,10/. Ha tehát mindannyian nyolcvan vagy száz éven át kitartunk az aszkézisben, akkor nem ugyanannyi száz éven keresztül fogunk uralkodni, hanem száz évért mindörökkön örökké uralkodunk majd. És a földön folytatjuk küzdelmünket, de nem a földet örökölve, hanem a mennyben van ígéretünk. Majd letéve a romlandó testet, felvesszük az romolhatatlanul” /1.Kor 15,42/.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.