Szent Athanáz: Szent Antal élete[1]

1. Antal egyiptomi volt, nemes, meglehetősen tehetős szülőktől származott. Mivel keresztények voltak, őt is keresztény módon nevelték. És mint kisgyermeket szülei nevelték, rajtuk és otthonán kívül mást nem ismert. Növekedett, fölserdült, előrehaladt életkorban, az írás megtanulására azonban nem vállalkozott, mivel mentes akart maradni a gyermekekre jellemző szokástól. Minden vágya az volt, amint meg van írva, hogy egyszerű emberként házában lakjon. Szüleivel együtt járt az Úr házába. Gyermekként sem szeszélyeskedett, amikor megöregedtek, akkor sem nézte le őket, hanem mindenben engedelmeskedett nekik /vö. Lk 2,51/, a felolvasásra odafigyelt, és megtartotta magában azt, ami belőlük számára hasznos volt /vö. 1.Tim 4,31/. Gyermekként mértékletes ellátásban részesült, de nem zaklatta azzal a szüleit, hogy változatosabb és ízletesebb ételeket adjanak neki, azok élvezetére nem is vágyott. Megelégedett azzal, amit talált, és nem kívánt többet.

2. Szülei halála után egyedül maradt még igen fiatal leánytestvérével. Tizennyolc vagy húsz éves volt, amikor gondoskodnia kellett a házról és leánytestvéréről. Még hat hónap sem múlt el szülei halála után, és szokása szerint az Úr házába ment, összeszedve gondolatait, eltűnődve mindazon, ahogyan az apostolok elhagytak mindent, követték az Üdvözítőt /Mt 4,20; 19,27/, az Apostolok Cselekedeteiben pedig mások eladták vagyonukat, elhozták és az apostolok lába elé tették /Apcsel 4,35-37/, hogy osszák ki a rászorulóknak, és az ilyenekre milyen nagy jutalom vár a mennyben /Kol 1,5; Ef 1,18/. Ezeket forgatta magában, amikor belépett a templomba, és történetesen éppen azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, amelyben hallotta, hogy az Úr ezt mondta a gazdagnak: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el minden vagyonodat, add a szegényeknek, és jöjj, kövess engem és kincsed lesz a mennyben” /Mt 19,21/. Antal pedig, mivel a szentek emlékezőtehetségét kapta Istentől, és mert mintha miatta olvasták volna fel éppen ezt a szakaszt, mihelyst elment a templomból, a szüleitől örökölt birtokot, /amely háromszáz arura termékeny és igen jó minőségű szántóföld volt/, elajándékozta a falubelieknek, hogy tovább már ne legyenek se neki, se lánytestvérének terhére. Az összes többi ingóságot is mind eladta, és az érte kapott összeget a szegényeknek adta, megtartott valami keveset leánytestvére számára.

3. Amikor más alkalommal a templomba ment, hallotta, hogy az Úr az evangéliumban ezt mondja: „Ne aggódjatok a holnap miatt” /Mt 6,34/, tovább már nem bírt várni, elment, még azt is odaadta szűkölködőknek, amit megtartott. Lánytestvérét pedig ismerős és megbízható szüzekhez adta, hogy a szüzességre neveljék, maga pedig az aszkézisre adta magát háza közelében, ügyelve magára /MTörv 4,8; 15,9; Lk 17,3; 21,34; Apcsel 5,35; 20,28/, kemény fegyelemre fogta magát. Akkor még nem voltak oly számos remeteségek Egyiptomban, mint most, a szerzetes egyáltalán nem is tudott a nagy pusztáról. Aki ügyelni akart önmagára, az falujától nem messze folytatta aszketikus életét. Volt akkor a szomszéd faluban egy öreg, aki ifjú korától fogva gyakorolta a magányos életet. Antal látta őt, és a jóban versenyre kelt vele /Gal 4,18/. Eleinte ő is megmaradt a falu környéki helyeken. Ha hallott valakiről, aki buzgó volt, akkor mozdult ki innen, hogy szorgos méhecskeként megkeresse /Péld 6,8/. Nem is tért vissza addig saját helyére, csak ha már látta, és megszerezte tőle az erény útjához szükséges ellátmányt. Itt tartózkodott tehát kezdetben, megszilárdítva szándékát, nehogy visszatérjen szülei örökségébe, rokonaira se emlékezzék, ellenben minden vágyát és igyekezetét az aszketikus erőfeszítésre fordítsa. Természetesen kétkezi munkát végzett, mert hallotta: „Aki nem dolgozik, ne is egyék” /2.Tessz 3,10/. Keresetének egy részét kenyerére, más részét a rászorulókra fordította. Folyton imádkozott, mert megtudta, hogy magában szüntelenül kell imádkozni /Mt 6,6; 1.Tessz 5,17/. Oly éberen figyelt a felolvasásra /1.Tim 4,13/, hogy nála a megírtakból semmi sem hullott a földre /1.Sám 3,19; 2.Kir 10,10/, mindent megjegyzett /Lk 8,15/, mert nála az emlékezet helyettesítette a könyvet.

4. Antal tehát így viselkedett, mindenki szerette. Maga őszintén engedelmeskedett azoknak a buzgó embereknek, akikhez elment, és magában eltanulta mindegyiktől igyekezetének és aszkézisének legjavát. Egyiknek szívélyességéről, másiknak összeszedett imájáról elmélkedett, amannak szelídségén, ennek pedig az emberszeretetéről gondolkodott el. Egyszer a virrasztót csodálta, máskor az olvasás szeretetére figyelt fel, egyiket szigoráért, a másikat böjtöléséért csodálta, és azért, mert a földön aludt. Egyiknek a kedvességét, a másiknak a türelmét vette észre. Mindegyiknél megjegyezte azonban a Krisztus iránti tiszteletet ugyanúgy, mint a kölcsönös szeretetet. Így mindezektől megerősödve tért vissza a helyre, ahol maga folytatta aszketikus életét. Ezután arra törekedett, hogy magában megmutassa mindazt, amit mindegyiktől összeszedett. A vele egykorúakra nem irigykedett, legfeljebb csak azért, ha úgy látszott, hogy a jóban mögöttük lemaradt. Mindezt úgy valósította meg, hogy senkit meg ne bántson, ellenkezőleg, azok is örömüket leljék benne. Az összes falubeli és a jóravalók, akikkel kapcsolatban volt, így látták őt, istenszeretőnek nevezték el. Némelyik fiuknak, mások testvérüknek becézték.

5. Az irigy Sátán azonban, a jónak gyűlölője, nem bírta nézni az ifjúban ezt az elhatározást, hanem bevetette ellene mindazt, amit művelni szokott. Először arra kísértette, hogy eltérítse az aszkézistől, felidézve emlékezetében a vagyont, a húga iránti gondosságot, a családi kapcsolatot, a kapzsiságot, dicsőségvágyat, az evés mindenféle élvezetét, és az élet egyéb kellemetességeit, végül az erénnyel járó kemény erőfeszítéseket, és hogy mekkora munkába kerül. Az időtávot és a test betegségét is feltüntette előtte. Egyáltalán, a gondolatok nagy viharát támasztotta elméjében, amivel el akarta vonni helyes elhatározásától Minthogy azonban az ellenség gyöngének találta magát Antal szándékával szemben, sőt állhatatossága földre terítette, Antal hitével felbukfenceztette, és állandó imájával elbuktatta, akkor már bizalmát a köldök körüli dolgokba vetette /vö. Jób 40,16/, és azokkal dicsekedett / fiatalokkal szemben ugyanis a legfőbb lesállásai/, felvonult az ifjú ellen, éjszaka rémisztgette, de nappal is úgy zaklatta, hogy akik látták, érzékelték kettejük párbaját. Mert az elárasztotta szennyes gondolatokkal, ő viszont imádságával visszaverte azokat. Amaz szégyenletes dolgokra izgatta, emez viszont, mert gyalázatosaknak tartotta, hittel és böjttel bástyázta körül testét. A Sátán, a nyomorult, még azt is vállalta, hogy éjszaka asszony alakját vegye fel, és mindenképpen azt utánozza, csakhogy megtévessze Antalt. Ő viszont Krisztusra gondolt szívében és az iránta kötelező nemességre, és a lélek szellemi jellegét mérlegelve, kioltotta azon másik megtévesztésének zsarátnokát. Az Ellenség megint az élvezet édességét sugallta neki. Ő ezzel szemben, mint aki méltán haraggal és szomorúsággal eltelve, a tűz fenyítékére és a féreg kínzásaira gondolt /vö. Judit 16,17; Sir 7,17; Iz 66,24; Mk 9,48/. Mindezek az Ellenség megszégyenítésére szolgáltak. Mert aki azt vélte, hogy Istenhez hasonló /Iz 14,14; Ez 28,2/, azt csúffá tette egy ifjú. Aki a test és vér általi győzelemmel dicsekszik, az vereséget szenvedett a testet hordozó embertől. Mert együttműködött vele az Úr, aki testet vett magára értünk, és megadta a testnek a győzelmet a Sátán fölött, hogy mindenki, aki így áll ki a küzdelemre, mondhassa: „Nem én, hanem Isten kegyelme velem” /1.Kor 15,10/.

6. Végül, mivel képtelen volt Antalt leteríteni a sárkány, sőt azt látta, hogy kiűzte őt a szívéből, fogát csikorgatta, amint meg van írva /Zsolt 34,16; 36,12; 111,10; Mk 9,18; Apcsel 7,54/, és mint aki magán kívül van, amilyen volt a lelkülete, olyan formában is jelent meg neki képzeletében, fekete gyermek alakjában. És mivel elbukott, már nem gondolatokkal lepte el, /hiszen ki lett dobva az álnok/, hanem most emberi szó igénybevételével mondta: „Már sok embert megcsaltam, és a legtöbbet ledöntöttem! Most viszont, ahogyan mások ellen, ellened is a saját fogásaidat alkalmaztam, vereséget szenvedtem”. Ekkor Antal megkérdezte: „Ki vagy te, aki ezeket mondod nálam?” Az tüstént sírós hangon szólalt meg: „Én a paráznaság barátja vagyok. Én az ifjakkal szemben elfoglalom ezeket a lesállásokat és megszállom őket, ezért a tisztátalanság szellemének hívnak” /Oz 4,12/. Hányat tévesztettem meg, akik megtartóztatók akartak lenni. Hányat tettem képmutatóvá izgatásommal! Én vagyok az, aki miatt a próféta elmarasztalja azokat, akik elbuknak, mondván: ’Megtévesztett titeket a paráznaság szelleme’ /Oz 4,12/. Miattam bukfenceztek fel azok! Én vagyok az, aki annyiszor zaklattalak, akit mindannyiszor eltaszítottál magadtól!” Antal meg hálát adott az Úrnak, és felbátorodva vele szemben, ezt mondta neki: „Valóban nagyon megvetendő vagy! És mert fekete szellem vagy, és gyönge vagy, mint egy gyermek, már nem törődöm veled. Mert ’Az Úr az én segítőm, és megvetem ellenségeimet’” /Zsolt 117,7/. Ezeket hallván a Fekete futásnak eredt rögtön, megijedt a hangtól, és félt azután még csak közelíteni is a férfihez.

7. Ez volt Antal első ütközete a Sátánnal. Ez azonban inkább az Üdvözítő sikere volt Antalban, aki „a testben ítélte el a bűnt, hogy beteljesedjék bennünk a törvény, aki nem a test, hanem a Lélek szerint élünk” /Róm 8,3-4/. Ám Antal, azért mert térdre kényszerítette a démont, nem feledkezett meg magáról, és nem lazított, sem az Ellenség nem hagyott fel az incselkedéssel, mert megfutamították. Körüljárt ismét „mint az oroszlán, keresvén az alkalmat ellene” /1.Pét 5,8/. Antal viszont megtanulta az Írásokból, hogy az Ellenségnek számos fogása van /Ef 6,11/, szilárdan kitartott az aszkézisben, azt gondolván, ha nem is sikerült neki szívét félrevezetni a test élvezetével, lesben áll mindenképpen más cselekkel. Mert a démon a bűn barátja. Mind jobban és jobban sanyargatta testét, és szolgaságra fogta, nehogy miközben egyes dolgokban győzelmet aratott, más dolgokban szenvedjen vereséget. Szándéka tehát az, hogy keményebb életmódra szoktatja magát. Sokan csodálkoznak is rajta, ő maga azonban könnyedén viselte az erőfeszítést. Mert a lelki buzgóság, amely a hosszú idő alatt állandósult benne, kialakította benne a jó készséget, annyira, hogyha a legcsekélyebb ösztönzést kapott is másoktól, akkor már nagy igyekezetet mutatott az iránt. Annyit virrasztott ugyanis, hogy gyakran az egész éjszakát álmatlanul töltötte. Ezt azonban nem egyszer, hanem igen sokszor megtette, amivel kiváltotta a csodálatot. Napjában csak egyszer evett, napnyugta után, de előfordult, hogy csak minden második nap, többnyire négynaponként vett magához ételt. Tápláléka kenyérből és sóból állt, és kizárólag vizet ivott. Húsról és borról fölösleges is szót ejteni, mert a többi buzgó embernél sem volt található semmi efféle. Az alváshoz elég volt neki egy gyékény, de többnyire a meztelen földön aludt. Az olajjal való kenést is elutasította, mondván, hogy az jobban illik a fiatalabbakhoz, akik örömmel sportolnak, és nem azt keresik, ami elgyöngíti a testet, amelyet ezzel szemben hozzá kell szoktatni a sanyargatáshoz, az apostol szavát szem előtt tartva: „Mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” /2.Kor 12,10/. Mert – mint mondta – a lélek szellemi része akkor erősödik, amikor a testi gyönyörök legyengülnek. Ez a gondolat csodálatra méltóan megvolt benne. Mert az erény útját nem lehet idővel megmérni, sem az érte vállalt visszavonulást/remeteséget, hanem vágyakozással és elhatározással. Maga soha nem is emlékezett az elmúlt időre, hanem naponta, mintha éppen akkor kezdete volna az aszkézist, még nagyobb erőfeszítést tett az előrehaladás érdekében, szüntelenül ismételve magában Pál mondását: „Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van” /Fil 3,13/. Megemlékezett Illés próféta szaváról is, aki ezt mondta: „És az Úr, aki előtt állok ma” /1.Kir 17,1; 18,15/. Meg kell jegyezni, hogy „mát” mondott, mert nem mérte az elmúlt időt, hanem mintha örökös kezdő volna, naponta igyekezett Isten színe elé állítani magát, úgy, ahogyan illő Isten előtt megjelenni, tiszta szívvel és készségesen engedelmeskedni az ő akaratának, és senki másénak. Ezt mondta magában: „Az aszkéta mindig a nagy Illés életmódjában, mint tükörben ismerjen a saját életformájára”.

8. Amikor tehát Antal már ennyire megerősítette magát, elment a falutól távolabb található temetőbe. Egyik ismerősének meghagyta, hogy több napon át gondoskodjon neki kenyérről, maga pedig bement az egyik sírboltba, magára zárta az ajtót, egyedül maradt odabent. Ezt azonban az Ellenség nem szenvedhette, sőt attól is félt, hogy a puszta netán az aszkézis városává változik, ezért egyik éjszaka démonok hadával ment hozzá, és úgy megverte őt, hogy kínoktól hangtalanul terült el a földön. Biztosított róla: fájdalmai oly hevesek voltak, hogy ilyen kínokat emberi verés soha nem képes okozni. Isten gondviselése folytán azonban, /mert az Úr nem hagyja magukra a benne bízókat/, a következő nap eljött az az ismerőse, aki a kenyeret hozta neki. Felnyitotta az ajtót, és látta, hogy mint halott fekszik a földön, felvette, átvitte a faluba, az Úr házába, ott letette a földre. Rokonságából sokan, és a falusiak is mint halott körül ültek Antal körül. Éjféltájban azonban Antal magához tért és felkelt, mivel tudta, hogy mind elaludtak, csak az az ismerőse virraszt, intett neki, hogy jöjjön hozzá, arra kérte: vigye vissza a sírboltba, senkit fel nem riasztva.

9. Az ember tehát visszavitte, és szokásosan bezárkózott, megint egyedül volt bent. A démonoktól kapott ütések miatt állni nem bírt, a földre leülve imádkozott. Imája után ezt kiáltotta: „Itt vagyok én, Antal! Nem félek a verésektől! Még ha sokkal jobban meg is vertek, semmi nem választ el engem Krisztus szeretetétől!” /Róm 8,35/. Ezután zsoltározni kezdett: „Ha sereg vonul fel ellenem, nem fél szívem” /Zsolt 26,3/. Így gondolkodott az aszkéta, ezeket mondta. A jót gyűlölő Ellenség pedig elcsodálkozott, hogy még a verések után is merészelt idejönni, ezért összehívta csahosait, és dühöngve mondta: „Látjátok, hogy sem a paráznaság szellemével, sem verésekkel nem tudtuk elnémítani ezt, hanem még pimaszkodik is velünk! Rajta, közelítsük meg más módon!” A rossz cél érdekében nem nehéz a Sátánnak különféle alakokat felvenni. Azon az éjszakán akkora lármát csaptak, hogy úgy tűnt, mintha az egész hely megrendült volna. Mintha a démonok a kis építmény négy falát szétrepesztették volna, úgy látszott, hogy azokon át jönnek be, fenevadak és kígyók kísértetivé alakulva. És az egész hely azonnal lett oroszlánok, leopárdok, bikák, kígyó, áspisok, skorpiók és farkasok kísérteteivel. Mindegyik alakjának megfelelően is mozgott, az oroszlán ordított, be akarván jönni, a bika öklelni látszott, a kígyó csúszott felé, csak nem érte el, a farkas ugrott, de elakadt. Mindezeknél szörnyűségesebb volt azonban ezeknek a tüneményeknek a dühe, és a hangjuk által vert ricsaj. Antal pedig, miután ezek ostorozták és marták, még szörnyűbb testi fájdalmat érzett. Lélekben azonban még inkább rendületlenül virrasztott fekve. A testi kínoktól kimerült ugyan, de éber volt elméje, és szinte csúfolódva mondta: „Ha valami erőtök van, közületek egynek is elég volna idejönnie. Mivel azonban az Úr megfosztott titeket erőtöktől, ezért is akartok engem sokaságotokkal megijeszteni. Gyengeségetek ismertetőjele, hogy az állatok alakját utánozzátok”. Felbátorodva ismét így szólt: „Ha tudnátok, és hatalmatok lenne fölöttem, nemcsak akarnátok, hanem meg is támadnátok! Ha meg erre képtelenek vagytok, minek zavarogtok hiábavalóan? ’Mert nekünk pecsét és biztonságos falunk az Urunkba vetett hit’” /vö. Péld 18,11/. Sok mindennel próbálkoztak ellene, fogukat vicsorították rá /vö. Mt 9,18; Apcsel 7,54/, mert inkább magukat tették csúffá, mint őt.

Szent atyáink imái által, Úr Jézus Krisztus könyörülj rajtunk! Amen.