Pünkösd napján eljött a Vigasztaló, hogy az apostolokban lakozva betöltse őket erővel és isteni bölcsességgel, és képessé tegye őket Krisztus örömhírének bátor hirdetésére.

Krisztusra, az Isten egyszülött Fiára öröktől fogva rászáll az Atyától eredő Szentlélek – ez a titok lett kinyilatkoztatva nekünk Vízkereszt napján -, Pünkösdkor az apostolokra és születő Egyházra öntetett ki drága kenete, s a keresztséget követően a bérmálás ajándékában mi is magunkba fogadtuk őt. Egyházunkban a keresztség és a bérmálás szorosan összetartozik. A liturgikus hagyomány teljesen egyértelmű. Egyrészt a bérmálás szerves része a keresztelési szertartásnak, úgy tekinthető, mint a keresztségi titok kiteljesedése. A pap, miután fehér ruhába öltöztette a keresztségi fürdőben újjászülető embert, így imádkozik:

„Te mindenség könyörületes királya, Uralkodónk, ajándékozd neki szent, mindenható és imádandó Lelked ajándékának a pecsétjét is, és a Krisztusod szent testében és vérében való részesülést is.”

Jól látható, hogy nincs semmiféle szakadás a keresztelés, a fehér ruhába öltözködés és a bérmálás között. A megkereszteltet azért öltöztetik fel a fehér ruhába, a vígasság öltözetébe, hogy fölkenjék a szent müronnal. A Krisztusban keresztelkedett és Krisztusba öltözködött ember készen áll arra, hogy vegye a Szentlelket, Krisztusnak, mint Fölkentnek, Királynak, Papnak és Prófétának ajándékát.

Ugyanakkor a müronnal való fölkenés nyilvánvalóan új cselekmény, amelyet előkészített ugyan a szent keresztség, de mégis a keresztény életnek az előzőtől különböző újabb mélységeit tárja fel. Ez az újdonság kifejeződik a szentség kiszolgáltatásánál mondott formulában. A pap a püspök által megszentelt illatos olajjal megkeni az újonnan keresztelt homlokát, szemét, orrát, füleit, kezeit és lábait, megpecsételi az egész testet és mondja: „A Szentlélek ajándékának pecsétje.”

Sokszor rosszul magyarázzák ennek a szentségnek értelmét, s ennek oka, hogy nem hallják, mit mond az Egyház, nem látják, mit cselekszik. Teljesen egyértelmű, hogy a szöveg egyes számban „ajándékról” beszél, mégis szinte mindig többes számban ajándékokról szólnak. A bérmálás az szentség – mondják -, amelyben a neofita (újonnan keresztelt) elnyeri a Szentlélek ajándékait. A Szentírás és az atyák valóban gyakran beszélnek a Lélek ajándékairól vagy lelki adományokról. Valójában a különböző adományok egy és ugyanazon Lélektől erednek (1Kor 12, 4).

Ám nem véletlenül áll egyes számban az ajándék szó ebben a formulában. A bérmálás szentségének újdonsága és sajátossága nem az, hogy átadja az embernek a Szentlélek ajándékait, valamiféle személyre szabott adományokat, hanem hogy benne magát a Szentlelket, mint ajándékot kapjuk.

A Szentlélek ajándéka – a Szentlélek, mint ajándék! Fel tudjuk-e fogni, be tudunk-e hatolni e titok mélységébe? A bérmálás tehát a mi személyes pünkösdünk. Rádöbbentünk-e már arra, hogy ebben a szentségben azt nyertük el ajándékként, akit egyedül Krisztus birtokol természete szerint? S most Krisztusnak ezt a személyes ajándékát, akit ő az Atyától öröktől fogva kap, aki az ő életének, fiúságának, az Atyával való egységének ajándéka, mi is megkaptuk. A Lélek – mondja Krisztus, megígérve az ő eljövetelét – „az enyémből kapja, amit kijelent nektek. Minden, ami Atyámé, az enyém. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit kijelent nektek” (Jn 16,14-15).

S megkapjuk Krisztus Lelkének személyes ajándékát, nemcsak azért, mert a hitben és a szeretetben Krisztuséi vagyunk, hanem azért is, mert ez a hit és szeretet arra késztet, hogy kívánjuk az ő életét, vágyódjunk arra, hogy benne éljünk. Jézus a Fölkent, és mi az ő Kenetét kaptuk. Krisztus a Fiú, és mi fiakká, kis krisztusokká, krisztusivá (azaz kereszténnyé), Isten gyermekeivé lettünk.

Ebben a csodálatos és valóban isteni felkenésben a Szentlélek, Krisztus Lelke, Krisztust adja nekünk, Krisztus pedig, mivel a Szentlélek az ő élete, a Lelket ajándékozza, aki – Nagy Szent Bazil Liturgiájának szavai szerint – „az igazság Lelke, a fiúvá fogadás ajándéka, a jövendő örökség foglalója, az örök javak kútfeje, éltető erő, a megszentelés forrása”. A beavatásnak ez a két szentsége kinyilatkoztatja nekünk az igaz istenismeretet. Egy másik ősi liturgikus formula szerint „a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Isten Atya szeretete és a Szentlélek közössége” lett osztályrészünk. Az Egyház a maga szentségeiben végső soron a háromszemélyű egy Istent nyilatkoztatja ki nekünk. Megismerjük őt és egyesülünk vele. Bepillanthatunk az ő országába és részesedhetünk az örök életben.

A bérmálás azonban nemcsak teljessé teszi a keresztséget, de lelki harcra készít elő minket. Felébreszti érzékeinket Isten jelenlétének valóságára. Az Uralkodó szolgálatára rendel minket. A pecsét (szfrágisz) az Úr hadseregébe való felvétel jele. Jeruzsálemi Szent Cirill szerint „neveteket följegyezték és hadjáratba szólítottak benneteket.” Mopszvesztiai Theodorosz szerint ez a pecsét, mellyel megjelöltek minket, a mennyek Királyának katonájává avat bennünket. Minden megkeresztelt és fölkent keresztény fölszólítást kap a szolgálatra, a tanulásra, az imádságra, a tanúságtételre, a lelki életben való növekedésre. A keresztény ember apostol, a királyi papság és a szent nép tagjaként arra hivatott, hogy „annak dicsőségét hirdesse, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” (1Pt 2, 9).

Jézusnak szüksége van az ő népére, a királyi papságra, a mennyei Atya családjára. Szüksége van a hozzátartozókra, a testvérekre, akik vele cipelik az emberiség terhét, nővérekre, akik megosztják vele a szenvedő világ fájdalmát és bánatát, férfiakra és nőkre, akik minden áldott nap föláldozzák neki életüket, akik érte élnek egy olyan világban, amelyben nap mint nap megtagadják őt. Különleges nép, újjászületett, kiválasztott, bocsánatot nyert, a Szentlélek által megpecsételt, megerősített nemzetség vagyunk. Katonák vagyunk Isten országának seregében.

Szent Pál kérdése – „Megkaptátok-e a Szentlelkét?” – nekünk is szól. S nem elég csak azt mondani: „igen, megkaptam keresztelésem után a bérmálásban.” Az igazi kérdés így hangzik: mire jutottam ennek az ajándéknak segítségével? Elfogadtam-e személyesen is azt? Hagytam-e, hogy a Lélek magja fejlődjék lelkemben? Elősegítettem-e növekedését? Tudatában vagyok-e a Szentlélek jelenlétének életemben? Imádkozok-e hozzá mindennap? Vajon a Szentlélek működése életemben rejtett, tudatalatti, avagy valóságosan, nyíltan megismertem-e az ő erejét?

Krisztus Kenete maradjon meg bennetek – írja Szent János apostol – „mert akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket, hiszen Kenete megtanít benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított, maradjatok meg benne” (1Jn 2, 27).

Isten „pecsétjével megjelölt minket és foglalóul szívünkbe árasztotta a Lelket.” A Szentlélek, akit elnyertünk, a garancia, hogy egykor teljesen birtokba vehetjük szívünk vágyát, Isten áldott országát.