Minden találkozásunkról őrzök gondolatokat, amik segítik az életemet. Így  a legutóbbi, miskolci alkalomról is, amikor a püspöki székházban tartott rekollekción adott elő. Mesélte: rengeteg helyre hívják, hogy a nevelt gyermekeiről, munkájáról meséljen. Ő pedig egyre gyakrabban kéri, hogy hívják inkább a munkatársait, hiszen ők ugyanazzal a szeretettel és elkötelezettséggel, ugyanazt a munkát végzik. Tudnának beszélni a sanyarú sorsú gyermekekről, szokásaikról, módszereikről, szeretetközösségükről.

Azért ez eléggé rímel Keresztelő Szent János „…Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem…” hozzáállására…Mondatát továbbgondolom, forgatom magamban. Milyen büszke tudok lenni, amikor komolyabb feladatra kérnek fel. Hogy élvezem, amikor megtapsolnak…Hányszor ajánlottam magam helyett a témában otthonosabban mozgót, vagy olyat, aki alkalmassága ellenére még sosem kapott lehetőséget?

Azt hiszem, Csaba atya a maga szolíd-szelíd szavaival alázatra (is) nevel…