A KERESZTSÉG SZERTARTÁSA III.
Jeviczki Ferenc tiszaújvárosi parókus 2014.03.05. 20:36
Készen állunk a nagy titok beteljesítésére. A pap úgy áll a víz előtt, mintha az egész világ előtt állna a teremtés napján. Olyan most, mint az első ember, aki felnyitja szemét Isten dicsőségére, s ebben a dicsőségben szemléli mindazt, amit Isten Krisztusban a mi üdvösségünkért végbevitt. Csodálkozásában és álmélkodásában felkiált:
„Nagy vagy Te, Urunk, és csodálatosak a te műveid, és nincsen szó, mely elégséges volna csodatételeid magasztalására!”
A víz megáldásának és megszentelésének imáját joggal nevezhetjük eucharisztikus imának. A dicséret és a hálaadás ünnepélyes szavai hangzanak föl, melyekkel az ember az egész teremtés nevében válaszol Istennek. Az ima szerkezete ugyanaz, mint a Szt. Liturgia hálaadó imájáé.
„Mert akaratoddal hoztad létre a nemlétből a mindenséget, hatalmaddal tartod fenn teremtményeidet, és gondviseléseddel kormányzod a világot. Te négy főelemből alkottad meg teremtményeidet, és az esztendő körforgását négy évszakkal koszorúztad meg. Tőled rettegnek az összes szellemi erők, téged magasztal a Nap, téged dicsőít a hold, neked hódolnak a csillagok, neked engedelmeskedik a világosság, előtted remegnek a mélységek, neked szolgálnak a források. Te terjesztetted ki az eget mint sátortetőt, te helyezted szilárd alapra a földet a vizek fölött, te vetted körül fövennyel a tengert, és te árasztottad ki a levegőt a lélegzésre. Neked szolgálnak az angyali erők, téged imádnak az arkangyalok karai, a körben álló és körülötted lebegő, sokszemű kerubok és hatszárnyú szeráfok eltakarják arcukat a te megközelíthetetlen dicsőségedtől való félelmükben…”
Az imának ezek a bevezető szavai hasonlítanak a kenyér és a bor fölött mondott hálaadás kezdetére. Ez az előszó megadja az alapot, amelyre a következő cselekmények ráépülhetnek. Valóban ez a hálaadó hangulat, Isten örömteli dicsérete visszavisz minket a paradicsomba, helyreállítja a helyes viszonyt Isten és ember, valamint az ember és a világ között.
Ezt követően az imádságban megemlékezünk azokról az üdvösséget szerző eseményekről, melyek által Isten helyreállította az emberi természetet, megmentette a világot és kinyilvánította az ő uralmát. Az ember elutasította az életet abban a formában, ahogy Isten azt fölajánlotta, s bukásával magával rántotta az egész teremtés a romlásba és a halálba. Isten azonban nem feledkezett meg az emberről. Krisztusban eljött, hogy megváltsa és újjáteremtse őt. Isten megtestesülésének eseménye mindörökre belevésődött az emberiség emlékezetébe. Amikor pedig belépett a Jordán vizébe, és a Szentlélek leszállt rá és a habokra, mindenek megújultak, s a bukott világból átmenet nyílt az Isten országába.
A pap a megemlékezés után azért esedezik, hogy Isten tegye valóságossá ezt megújulást.
„Te tehát emberszerető Király, légy jelen most is a te Szentlelked alászállása által, és szenteld meg ezt a vizet! És add neki a megváltás kegyelmét, a Jordán áldását! Tedd a romolhatatlanság forrásává és a megszentelés ajándékává, a vétkezések feloldójává, a betegségek elhárítójává, a démonok megrontójává, az ellenséges hatalmak számára megközelíthetetlenné, angyali erővel teljessé! Meneküljenek tőle mindazok, akik ármánykodnak teremtményed ellen, mert a te csodálatos, dicsőséges és ellenségeidnek félelmetes nevedet hívtam segítségül! Pusztuljanak drága kereszted jelének súlya alatt az össze ellenséges erők! (kereszt alakban háromszor rálehel a vízre, jobbjával háromszor keresztet jelöl benne) Távozzanak tőlünk az össze levegőbeli láthatatlan bálványok! Ne rejtőzködjék ebben a vízben semmiféle sátáni sötétség! ... Ellenkezőleg! Te mindenség Uralkodója, nyilvánítsd ezt a vizet a megváltás vizévé, a megszentelés vizévé, a test és a lélek megtisztítójává, a bilincsek feloldójává, az újjászületés fürdőjévé… Jelenj meg, Urunk, ebben a vízben; add, hogy a benne keresztelkedő megváltozzék! Vesse le a régi embert, akit a megtévesztő kívánságok romlásba döntenek, és öltse magára az új embert, aki Teremtőjének képére újul meg…”
Ez az epiklézis, vagyis a Szentlélek leszállásáért mondott könyörgés, melyben azt kérjük, hogy isteni erejével tegye a keresztelőmedencét azzá a hellyé, ahol a katekumen beoltódik a megfeszített, eltemetett és feltámadott Krisztusba, akitől elnyeri az új élet ajándékát.
Mielőtt a jelölt részesülne az imádságban említett titokban, a pap megáldja az olajat. Az olaj az örömnek, a vigasságnak jele. Régen az olaj volt az emberek számára a fényforrás. Az ünnepléshez szükség van a fényre. Ugyanakkor az olaj olyan anyag, amit ősidőktől kezdve mindmáig felhasználnak az egészség, a gyógyítás érdekében. Az irgalmas szamaritánus olajat öntött félholtra vert embertársa sebeire. Végül az olaj a béke jele. A Noé bárkájából kiszálló galamb csőrében olajfaágat hozott a vízözönből való megszabadulás és a kegyelem jeleként.
A pap így imádkozik:
„… Te áldd meg ezt az olajat Szentlelked erejével, működésével és lejövetelével, hogy ez az enyészhetetlenség kenetévé, az igazság fegyverévé, a test és a lélek megújítójává, mindenféle ördögi munkálkodás elhárítójává, minden gonosztól való megszabadulásává váljék mindazoknak, akik kenetét hittel veszik…”
Majd, miután háromszor olajat öntött a vízbe, megkeni a szentelt olajjal a jelölt testrészeit, a homlokát, mellét és hátát, a vállait, füleit, kezeit és lábait. Ez az ember újjáalkotása, testének, tagjainak, érzékszerveinek újjáteremtése. A bűn elhomályosította az emberben Isten képét és kimondhatatlan dicsőségét. A keresztségi titokban viszont helyreáll eredeti teljessége, egészsége. Istennel megbékélve készen áll az újjászületés fürdőjére.
A fölkent bajnokot háromszor alámerítik, megkeresztelik az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, hogy „egyesüljön Krisztus halálának hasonlatosságával, vagyis vele együtt temetkezzék el az ő sírjában, amit itt a keresztelőmedence jelképez, hogy feltámadásában is részesüljön. Itt találkozik a jelölt az ő Krisztusával, itt válik „egy és ugyanazon ültetvénnyé” a feltámadott Krisztussal, itt lesz Isten gyermekévé, akit éppúgy felken a Szentlélek, mint Krisztust” (Lásd: Krisztus közöttünk 221. o.).
Itt szeretném megjegyezni, hogy a görög szertartást követő egyházak túlnyomó többsége ma is háromszoros bemerítéssel keresztel. Természetesen elfogadható a vízzel való leöntés szokása a szükségkeresztelés esetén, vagy ha hideg a templom, de halál és a feltámadás titkának bemutatására mindenképpen alkalmasabb a bemerítés rítusa. Úgy vélem feltétlenül lépéseket kell tenni a hitelesebb liturgikus kifejezés helyreállítása érdekében.
Nyomban a keresztelés után az újjászületett embert fehér ruhába öltöztetik. Az új ruha arra a teljes, új életre utal, melyet azután kaptunk, hogy „eltemetkeztünk Krisztussal a halálba” (Róm 6,4). Ez s köntös kifejezi a bűntől megszabadult lélek tisztaságát, ártatlanságát. Emlékeztet a hegyen színében átváltozott Krisztusra, akinek még a ruházata is ragyogott az isteni világosságtól.
Nüsszai Szt. Gergely szerint ez a fehér ruha azt az isteni fényből szőtt köntöst jelképezi, melybe az első embert öltöztette az Úr a bukás előtt. „Egykor kiűzettél a paradicsomból, de most visszahívtak. Letetted a fügefaleveleket, a nyomorúság öltözetét és újra a dicsőség ruházatát viseled.”
Szent Ambrus pedig így ír: „Ezek a fehér köntösök a tisztaságnak és az új életnek a jelei. Milyen gyakran ismételjük Dávid zsoltárának szavait: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek” (Zsolt 50, 7). Fehérebb, mint a hó! Lehetséges ez? Igen, mert a hó nem sokáig őrzi fehérségét, de semmi sem képes tönkretenni azt a kegyelmet, amit kaptál, csak ragaszkodjál hozzá.”
A Jelenések könyvének leírása szerint a mennyben a Bárány trónusa előtt hatalmas sokaság áll fehér ruhába öltözve. „Igen, a győztest fehér ruhába öltöztetik, s nevét nem törlik ki az élet könyvéből” (Jel 3, 5).
|