„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16) A keresztség a mi Krisztusban való újjászületésünk szentsége, beoltódásunk az új emberbe. Az első ember, akit Isten a saját képére teremtett, vétkezett, elveszítette gyermeki ártatlanságát, és vele együtt az igaz istenismeretet, a közösséget az Istennel. Krisztusban viszont visszakapta eredeti szépségét. Az Úr tökéletes emberi életet élt. Teljesen Istennek szentelte magát, feltétel nélkül engedelmes volt, s abszolút szeretetét semmi sem ingathatta meg. Elfogadta a halált, de a harmadik napon feltámadt, mert az isteni szeretetben gyökerező élete erősebb volt a halálnál. Benne Isten egyesült az emberrel, a mindazoknak, akik hisznek az Isten Fiában, akik számára ő „az út, az igazság és az élet”, új életet, az újjászületés kegyelmét ajándékozza. Ennek az átalakulásnak eszközéül alapította az Úr a keresztség szentségét, amely az új nép, az Egyház létezésének alapja. A keresztségben tehát az új élet, Krisztus életének kegyelmét kapjuk, amely az Egyház tagjává tesz minket. A keresztségi titok értelmét fejezi ki a beavatás liturgiája, amely az előkészületet, magát a keresztelést és a bérmálást foglalja magába.

A korai egyházban azt az embert, aki megvallotta Krisztusban hitét és kifejezte szándékát, hogy az Egyház tagja legyen, a közösség elöljárója – püspöke a katekumenek (hitjelöltek) közé sorolta. A jelöltek a felkészülés során megismerték az Egyház tanítását, a Szentírást, a hitvallást, az igaz élet törvényeit és parancsait, keresztelésük után pedig a beavató szertartások jelentését. Részt vehettek a Szent Liturgia tanító részén – ezért nevezik azt még mai „katekumenek (hitjelöltek) liturgiájának” –, de a hívők liturgiájáról, a szentségi felajánlásból ki voltak zárva. Ennek emlékét őrzi liturgiákban a „Jelöltek távozzatok!” felszólítás. Ma, mivel többnyire gyermekeket keresztelünk, a keresztségi előkészület a rövid keresztség előtti szertartásban maradt fenn. Ennek a következő elemei vannak:

-  a jelöltek fogadása
-  három ördögűző ima
-  a sátán megtagadása
-  Krisztus elfogadása
-  a hitvallás elmondása
-  egy rövid ima, amelyben a pap azt kéri Istentől, hogy engedje a jelöltet a keresztség szent felvilágosodásához.

A jelöltet szülei és keresztszülője elhozzák a templomba, ahol a pap a kereszt jelével megjelöli és a kezét a gyermek fejére helyezi. Ez a szertartás, a nyilvántartásba vétel azt jelenti, hogy Krisztus befogadja örökségébe ezt az embert, beírja nevét az „élők könyvébe”. Közben ezt mondja: „A te nevedben, igazság Úristene, és egyszülött Fiad és Szentlelked nevében teszem fel kezemet N. szolgádra, akit arra méltattál, hogy szent nevedhez meneküljön, és szárnyaid alatt oltalomra leljen.” A jelöltet azért hozták ide, hogy megmeneküljön a bűn és gonosz zsarnokságától. A keresztség első lépése a menekülés a sötétség és a kétségbeesés elől. Azért jövünk Krisztushoz, hogy megmentsen minket, mert rajta kívül nincs üdvösség. A keresztelési liturgia első cselekménye védelmet nyújt. A pap keze, azaz Krisztus keze óvja ezt az embert, mert rövidesen ádáz küzdelem kezdődik. A nyilvántartásba vétel imája kinyilatkoztatja a keresztség végső célját is, ami nem más, mint az igazi életnek, az Istenhez kapcsolt életnek a helyreállítása. Az igazi életet pedig a dicsőítés, a magasztalás, a „nagy és fölséges Név” imádása és dicsérete jellemzi. Az ember imádó lény, életét az imádás, a hálaadás – az eucharisztia teszi teljessé, igazán értékessé.

A mai ember többnyire meglepődik azon, hogy a keresztség szertartásának elején az ördöghöz szólunk. A sátánnak sokszor még a magukat vallásosnak mondó emberek világnézetében sincs helye, a középkori babonák világába sorolják. Az Egyház azonban mindig ismerte a gonosz lelket. A filozófusok szerint a rossz eredete a hiány és a tudatlanság. Az Egyház viszont mint jelenlevőt tapasztalja a gonosz erőt. A gyűlölet, ez a sötét erő például gyakran rendkívül aktív, okos és alkotóképes. Nem biztos, hogy a tudatlanság áll a gyűlölet hátterében – gyűlölhetünk úgy is, hogy tudunk. Hány és hány ember használta fel kivételes nagy tudását ördögi gaztettek elkövetésére. Milyen megdöbbentő, hogy minél inkább megismerték egyesek Krisztust, annál inkább meggyűlölték. Létezik a démoni valóság. S ahogy szeretet sem létezhet szerető fél, azaz olyan személy nélkül, aki szeret, ugyanúgy nincs gyűlölet, gyűlölő személy nélkül. Létezik azoknak a személyes létezőknek a világa, akik gyűlölik Istent, az ő világosságát, akik úgy döntöttek, hogy szembefordulnak vele. Kik ezek? Mikor és hogyan választották az Isten elleni lázadás útját? Az Egyház nem ad pontos választ, inkább képekbe beszél. A rossz eredete nem a tudatlanságban, a tökéletlenségben van. Ellenkezőleg, a tudás és a tökéletesség bizonyos foka lehetővé teszi a gőg, a kevélység megjelenését. A sátán Isten egyik legkiválóbb teremtménye volt, akiről elmondható, hogy tökéletes, okos és erős, aki ismerte Istent, de nem engedelmeskedett neki. De mivel ez a szabad választás nem lehetséges a szeretetben és világosságban, hiszen a szeretet és a világosság Istenhez vezet, a tagadásban, a gyűlöletben és a lázadásban jelent meg.

Szegényes szavak ezek, jóformán teljesen alkalmatlanok a rettenetes titok kifejezésére. Mi ugyanis semmit sem tudunk a szellemi világban bekövetkezett kezdeti katasztrófáról, amely egy olyan különös és rossz valóságot hozott létre, amelyet Isten nem akart és nem teremtett.

A rosszat azonban nem magyarázni kell, hanem szembe kell vele nézni, fel kell vele venni a harcot. Isten nem kezdett el magyarázkodni, hanem elküldte egyszülött Fiát, akit a gonoszság minden ereje keresztre feszített, de aki szeretetével, hitével és engedelmességével lerombolta hatalmát. Nekünk ezen az úton kell járnunk. Ha Krisztust követjük, elkerülhetetlenül találkozunk a sátánnal. Amikor a pap kezét Isten gyermekének fejére teszi és megjelöli őt Krisztus jelével, a sátán ott van, hogy védje azt, amit Istentől elragadott, amit a sajátjának tekint. Harc kezdődik, amelynek végső kimenetele örök élet vagy örök kárhozat. A szentírás szerint a sátán halálos sebet kapott, de még nem esett el, sőt utolsó, döntő harcra készül. Krisztus ellen semmit sem tehet, de nekünk még sokat árthat. Éppen ezért a keresztény élet első és lényeges mozzanata a sátán megtagadása.

„Sátán! Megszégyenít az Úr, aki a világra jött, az emberek között lakozott, hogy zsarnokságodat lerontsa, és az embereket hatalmadból kiszabadítsa… Annak nevében kényszerítelek, aki angyalait szélvésszé teszi, és szolgáit tűz lángjává. Menj ki, távozzál ettől a teremtménytől összes hatalmaddal és angyaloddal együtt!”

A három ördögűző ima után a pap háromszor rálehel a keresztelendőre, miközben mondja: „Űzz ki belőle szívében fészkelő és rejtőző minden gonosz és tisztátalan szellemet.” A lélegzés alapvető funkció, amely a világhoz köt bennünket. A keresztények nem választják szét élesen a lelkit és az anyagit. A bűn hatással van az egész világra, így az anyagra is. A megváltás sem csak a lélekre, de az egész világra vonatkozik. Krisztus megtisztítja a levegőt is, amit belélegzünk. Az ördögűzés azt eredményezi, hogy az ember megszabadult a sátán karmaiból. Újra szabad lénnyé vált, aki képes arra, hogy Isten mellett döntsön. A pap nyugat felé fordítja a keresztelendőt. A nap nyugaton áldozik le és tűnik el. A régi görögök szerint nyugaton volt az alvilág kapuja.

- „Megtagadod-e a sátánt, minden művét, minden angyalát, minden imádását és minden megbízását?” (3-szor)

- Megtagadom.

A tagadás után kelet felé fordítja a jelöltet. A nap keleten kél, Isten az Éden kertet keleten ültette, s keleten jelent meg az igazságosság Napja, Krisztus Istenünk. A megszabadított ember hangosan vallja: „Csatlakozom Krisztushoz és hiszek benne, mint Királyban és Istenben.” Ezután elmondja a hitvallást, hogy az egész összegyűlt Egyház előtt kifejezze hitét a legszentebb Háromságban.

Ez a döntés Krisztus mellett örökérvényű, nem értékelhetjük át időről időre, mert „senki, aki kezét az eke szarvára téve hátratekint, nem alkalmas az Isten országára”(Lk 9,62). Ez a döntés azt jelenti, hogy végleg elköteleztük magunkat Krisztus és az ő országa mellett. Minden más értéknek, így pl. az állam iránti engedelmességnek, a hazaszeretetnek, a családnak és a kultúrának csak abban az esetben van érvénye, ha nem mond ellen Krisztus melletti döntésünknek. Senki sem követelhet tőlünk feltétlen engedelmességet, feltétlen odaadást, senki sem abszolút ura életünknek. Mert számunkra egyetlen Úr, egyetlen Király létezik, az Úr Jézus Krisztus.