"Karácsonyi böjt"
Kaulics László 2012.11.14. 16:28
November 15-én a bizánci hagyományú egyházakban megkezdődik a "karácsonyi böjt". Akárcsak a nagyböjt, amely megelőzi húsvétot, ez az időszak is negyven napig tart, de nincsenek benne olyan liturgikus megszorítások és a böjtnek olyan szigorúsága, mint a nagyböjtben.
Ez az időszak meghívás arra, hogy imádság, elmélkedés, önmegtagadás, jótékonyság, a Biblia tanulmányozása és a szentek utánzása révén megtisztítsuk magunkat a bűntől és így készüljünk a karácsonyra, az Úr eljövetelének ünnepére.
Tudjuk, hogy az Úr Jézus már jelen van közöttünk, de a böjti idő kegyelme lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a jelenlétet elevenebben, új módon tudatosítsuk magunkban. Jézus közel van hozzánk, bennünk van. Ennek ellenére ezen időszak alatt úgy ismerteti meg velünk önmagát, mint "Eljövendő", vagyis olyannak mutatja magát, mint aki velünk akar lenni és mintegy bizalmasabb kapcsolatba akar velünk lépni.
A böjt megmutatja nekünk azokat az akadályokat, amelyek feltartóztatnak bennünket a feléje vezető úton. Az egyéni elmélyült ima és a jótettek mellett fegyelmi szabályokról is szó van, amelynek segítségével teljesebben megismerhetjük saját magukat. Gyakran hivatkozunk, arra hogy nem korlátozni, hanem szeretni kell önmagunkat, amint a főparancs mondja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Itt az a legfontosabb kérdés, mit jelent: „önmagadat”.
Mindnyájunkban különböző szintek vannak. Van a felszíni réteg, az önmagát szerető, önző „réteg”, amely képes a kapzsiságra, gyűlöletre, gyávaságra, mindarra, ami bennünk szánalomra méltó, nyomorúságos. Természetesen ugyanúgy képes a felületes szeretetre, amit szavakkal így lehet kifejezni: szeretlek… Itt mindennek a középpontja az „én”. Olyan szeretet ez, amely az élvezet örömét keresi, de áldozatot hozni, alkalmazkodni képtelen.
Van bennünk egy mélyebb szint, amely akkor emelkedik fel bennünk, amikor valami nagy, döbbenetes dolog jelenik meg életünkben. Lehet az öröm, mely túlságosan nagy ahhoz, hogy elférjen a lelkünkben, vagy bánat, amely túlságosan mély ahhoz, hogy szavakat, könnyeket találjunk a kifejezésére. Ebben a mélységben lakik az igazi „én”.
Állandóan választanunk kell. Kit is szeretünk önmagunkban? Azt a sekélyes, kapzsi, gyáva, jelentéktelen „én”-t vagy azt az igazi önmagamat, aki mélységeimben él és képes a valódi hőstettekre, így az Istennek tetsző böjtölésre is. Ámen.
|