A keresztények – nehogy ebbe a hibába essenek a hívek a vértanúk és szentéletűek tiszteletével – egy ideig nem engedték földi emberek tiszteletét. Később a halottak tiszteletét húsvét ünnepkörébe vonták, hogy a feltámadás fénye világítson meg minden elhunytért mondott fohászt. Így kerültek a halotti szombatok a húsvéti előkészületi napokra, a nagyböjti szent időre, illetve a pünkösd előtti szombatra, illetve minden szent tisztelete a pünkösd utáni vasárnapra. A IX. században IV. Gergely pápa helyezte át ezeket november elsejére a nyugati egyházban.

Nagy temetőkultusz alakult ki Magyarországon az utóbbi évtizedekben. Szokás, kicsit divat lett ilyenkor temetőbe menni, gyertyát, mécsest gyújtani. Hogy miért is tesszük ezt, egyre kevesebben tudják. Pedig komoly üzenetet hordoz a gyertyák fénye. A székely ember halálos ágyán végrendeletébe foglalta, hogy gyermekei minden évben legalább ekkor menjenek ki a sírjához. Nem azért – írja –, hogy engem lássatok. Nem is azért, hogy én lássalak titeket. Azért gyertek ki a síromra, hogy arcotokra hulljon a gyertyák világossága. 

Mit is világít meg a sírokról arcunkra hulló gyertyafény? Azt a tényt, hogy az idő nem gyógyít be minden sebet. Aki elment, hiányzik. Fáj, hogy már nem lehet velünk. Pótolhatatlan számunkra. Elhibázott lenne a teremtés, ha egy ilyen hiánnyal véglegesülnének az emberi kapcsolatok. A szeretet megmaradásának törvénye szerint az élet folytatódik és a szeretetkapcsolatok – ha Isten szeretettel ötvöződtek – az Istennél folytatódnak és végleg beteljesülnek.

A gyertyák rávilágítanak arra is, hogy nem tettünk meg mindent elhunyt szeretteinkért, amíg köztünk voltak. Nem becsültük meg őket annyira, amennyire megérdemelték volna. A szeretet elmulasztott lehetőségeit nem vehetjük vissza. Viennay Szent János írja le, hogy vonaton utazva egy nagyon aggódó idős hölgy kérdezgette: Mi lesz, ha elromlanak a fékek? Ha kisiklanak? Ha összeütköznek valamivel? Az atya próbálta megnyugtatni. Mi lesz, ha minden elromlik, és mindannyian meghalunk? – volt a hölgy utolsó kérdése. Akkor – válaszolta a pap - minden azon múlik, hogy hogyan éltünk eddig. Akkor már nem tud változtatni a sorsán senki.

A síron égő gyertyák a keresztelési gyertya fényét idézik fel. Akkor ezekkel a szavakkal adta azt keresztszüleink kezébe a pap: Vedd ezt az égő gyertyát és igyekezzél egész életedben a hit és a jótettek világosságával tündökölni… hogy amikor eljön az Úr, az összes szentekkel együtt léphess elébe… Imánk, hitünk az Istenhez vezető utat világítják meg szeretteinknek, és segítenek a magunk hit-gyertyáját ellenőrizni. Mert miként a gyertya a síron, életünk is viaszként olvad el az évtizedek során. Az örök élet érettségijén másféle kérdésekre kell válaszolnunk, más lesz a fontossági sorrend, mint most itt. Hittél-e? Szerettél-e? Tettél-e jót mással? Számíthatott-e rád az, akiért felelősséget vállaltál?

A halottak napja olyan, mint egy nagy érettségi találkozó. Elhunyt szeretteink már letették életük záróvizsgáját. Mi még készülünk rá. A temető fölé magasodó kereszt arra emlékezetet, hogy Isten nem kegyetlen kényúr, aki örömét leli abban, ha megbuktathat minket. Sokkal inkább szerető apa, aki mindent megtesz azért, hogy átmenjünk ezen a nagy érettségin, és az ő országában, vele tölthessük el a folytatást. Ezért még Fia életét sem sajnálta. Krisztus halála és feltámadás óta nem a halál tragikus, hanem az elrontott élet. A halál előtt meghajlunk és kérjük Isten segítségét az elhunytaknak. Az élethez pedig kérjük a Szentlelket: adjon nekünk elég erőt és kitartást.

A sírokon akkor szép a virág, ha az ott nyugvó a szeretet szolgálatába állította az életét, és aki adja a virágot, az elhunytnak életében sem felejtette el odaadni azt. A székely ember ezért hagyta végrendeletében gyermekeinek meg, hogy menjenek ki sírjához. A gyertyák fényében e kettőt tisztán láthatjuk mindannyian. A temetői kereszt pedig mutatja a mintát és ad reményt arra, hogy ha el is rontottunk néhány dolgot, kapcsolatot az életben, annak még nincs vége. Kezdjük újra, de mostmár Jézus példája nyomán és Isten törvénye szerint.