Az élet is. Úgy kell vele bánni, hogy el tudjunk számolni vele annak, aki adja. Nem halálról, vagy ítéletről szól elsősorban ez a példabeszéd, hanem az életről, mégpedig az olyan életről, amely összhangban van az égi élettel. Másodsorban az olyan életről, amely ellentétes az ajándékozó szándékával.

          Mi ennek a történetnek a korabeli előzménye? Jézus egy téveszmét akar ezzel megcáfolni. A farizeusok ui. azt tanították, hogy a jólét, a gazdagság Isten áldásának jele. Isten így jutalmazza azt, aki megtartja törvényeit. A szegénység oka pedig az, hogy az illető elfordult Istentől. Bűnös. Isten így bünteti. A hatalom, a vagyon tehát – mivel Isten ajándéka – arra való, hogy az ember megragadja és élvezze, mert az jogosan jár neki.

          Ez a gondolkodásmód vezetett oda, hogy nem nézték sokra a szegény sorból érkező, szegényes életet élő krisztust. Ugyanígy gondolkodtak a mohamedánok is, akik azért nem tekintették Istennek Jézust, mert szenvedett és meghalt. Az ő logikájuk szerint Isten hatalmas és erős. Tehát ő csak győzhet. Küldöttét is a győzelem igazolja.

          Jézus ezzel a példabeszéddel válaszol a zsidóknak. Azt tartjátok: sikeres és gazdagemberek vagyunk, és Isten ezt azért adta, mert igazak vagyunk. Tévedtek! Isten ismeri a szíveteket, és a szerint mérlegel. A vagyon – ha nincs hittel és szeretettel használva – kárhozatba visz. Nem a gazdagság önző élvezete, hanem a felebarát szeretete a helyes, Istenhez vezető út.

          Mindezt nem csak a példabeszéd mondanivalója sugallja, hanem a leírás stílusa is. A gazdag bemutatása távoli. Nincs benne semmi szimpátia. A külsejét írja le. Ruháiról beszél, így jelzi, hogy nincs benne belül semmi érték. A szegénynek a Lázár nevet adja, a barátjáét, mintegy üzenve ezzel, hogy minden szegény, beteg, kisemmizett ember Jézus barátja. Sugárzik a különbség a két ember természetében. A gazdag – bár meg sem érezné – meg sem kísérli, hogy segítsen a szegényen.

          Mielőtt azonban indulatba jönnénk ezen ez érzéketlenségen – mint egy film – a történet tovább pereg. Mindkét szereplő életében ugyanabban az időben sorsdöntő eseményt él át. A halált. Ezzel sorsuk véglegessé válik. Az élet előjelei megváltoznak. A sírig a gazdagnak jár a pompa – díszes temetés –, azon túl Lázárnak – angyalok viszik a mennybe-. S aki tetszése szerint ihatott földi életében bármiből bármennyit, egy vízcseppért könyörög ahhoz, aki az asztaláról lehulló morzsákat leste korábban. Lázár a díszvendégnek kijáró módon fejét ábrahám keblére hajtva foglal helyet a mennyei lakomán. (Ugyanez a testhelyzet köszön vissza János apostolnál az utolsó vacsorán.)

          A történet hirtelen abbamarad. Bennünk folytatódik. Időben kell Istenhez igazítani életünket. Most, amikor a temetőbe megyünk, gyertyát, mécsest gyújtunk elhunyt szeretteink sírján, akkor ezek fényében lássuk meg az igazi élet és az igazi halál jelzéseit. A pálfalai temetőben is sokan nyugszanak olyanok, akik szívesen küldtek volna vissza valakit, hogy figyelmeztesse itthon maradt testvéreit, gyermekeit, unokáit. Nem jön, nem jöhet senki. Aki fontos, az már eljött. Ami fontos, azt már elmondta. Jézust felülmúlni nem lehet, a világot még egyszer megváltani nem kell. Helyettünk azonban senki sem tehet jót.

          Egy csodára éhes világban élünk. De a csodák mit sem változtatnának ezen a világon. A mi életünkön sem. A kishitű ember kér nagy jeleket. Aki valóban keresi az igazságot, az megtalálja. A hit nem látványosságra épül, hanem prófétákra, apostolokra, mindenek felett pedig Jézus Krisztusra.

          Mielőtt a gazdag felett ítélkeznénk, kérdezzük meg magunktól: Mindig megosztottuk azt, amink volt? Isten ajándékaként bántunk pénzzel, idővel, tudással, hatalommal? A gazdag bűne – kisebb vagy nagyobb mértékben – a miénk is. Segítsen a gyertyák fénye, elhunyt szeretteink sírja tisztábban látni a jövőt, hogy jobban rendezhessük el a jelent!