Millió emlékkel kötődnek össze. Minden gyász fáj. Ez különösen. Ekkor találkozik Jézussal, aki osztozik nemcsak gyászában, hanem fájdalmában is. Egyúttal ezzel a történettel a gyászt, fájdalmat viselő emberek iránti keresztény magatartást is bemutatja Jézus.

Nem elég távolról együtt érezni. Közelebb kell menni. Megállítani azt, aki kétségbeesett, aki nagyon sokat veszített. Ezt teszi az egyház papjaival, híveivel, amikor a halottakért imádkozik. Nemcsak a halottról emlékezik meg, hanem az élőt is vigasztalja. Temetési szertartásunk nekünk élőknek, és részben az élőkért szól. Jézus korában ennek a hivatalos filozófiákban nem volt alapja. Sőt kifejezetten ezzel ellentétes áramlatok hatottak. Seneca pl., Néró nevelője írja:”a szánalom a gyenge ember tulajdonsága”. Rosszat tesz, aki a koldusnak enni, inni ad. Vergilius írja: ”Bölcs ember nincs részvéttel mások iránt.”

Ezzel szemben Jézus azt tanítja:”boldogok az irgalmasok, mert ők is irgalmasságot nyernek. … Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak mérni nektek is. … Miért látod meg felebarátod szemében a szálkát, és nem veszed észre a magad szemében a gerendát.” Mennyire más ez, mint kora uralkodó filozófiája, életvitele. Róma az erőseké, s nem a szelídeké. S ne higgyük, hogy ez az ellentét csak abban a korban létezett.

 Korunk éppúgy, vagy még inkább híres kegyetlenségéről. A részvét nem jellemző ránk. Boldoguljon mindenki, ahogy tud. Így lehetséges az, hogy az igazságtalanság - a demokrácia álarcába bújva - sokszor intézményesül. Miközben a föld egyharmada dőzsöl, kétharmada éhezik. Perzsiában volt egy nagy éhínség. A gazdagok – mint ma - csak aranyért adtak élelmet a szegényeknek. A császár rendeletet adott ki: ”Minden éhen halt ember mellé temessenek el egy gazdagot is, akinek módja lett volna enni adni az éhezőnek.” Azonnal megszűnt az éhezés.

Amikor Jézus megáll, közelebb megy, megállítja a menetet, akkor azt mondja az özvegynek: „Ne sírj!” Nem a könnyeket tiltja ez a felszólítás. Azt akarja, hogy emelje fel a fejét a gyászoló. Azt akarja, hogy Istennel lássa a halottat. Hogy lásson túl a halálon. A naimi ifjú története, Jairus leányának, vagy Lázárnak a feltámasztása – mind, mind egy-egy lépcsőfok Krisztus feltámadásának megértésére, és a halottak feltámadásába vetett hitünkhöz. Aki a feltámadás hitével nézi a halált, annak hamarébb száradnak fel könnyei. Jézusnak van szíve – ezért közelebb megy a halotthoz és a gyászolókhoz. Van hite, ezért fel tudja emelni az özvegy lehorgasztott fejét.

Mi történik a feltámasztott ifjúval? Átadja őt anyjának! Nem bilincseli magához, nem kényszeríti egy kötelező életpályára. Ez jellemző Jézusra minden gyógyítása után. Menj házadba! – mondja a bénának… Helyreállítja a szeretetkapcsolatot. Ez üzenet a feltámadás utáni életről! Mivel ugyanaz az Isten emel fel, mint aki az ifjút feltámasztotta, ugyanazzal a bölcsességgel teszi ezt, mint itt. A szeretet Istene az égben is helyreállítja a szeretetkapcsolatokat.

Jézus mindezt úgy teszi, hogy nem magyaráz, nem beszél róla. Csak cselekszik, de tetteivel azt kéri tőlünk, tanuljunk meg látni az élet eseményeiben. Kolumbusz Kristófról írják le, hogy gyakran üldögélt a portugál tengerparton, és figyelte, ahogyan a tenger mindenféle – Európában ismeretlen növényt sodor a partra. Egyre erősebb lett a meggyőződése, hogy a nagy vízen túl lennie kell egy másik földnek, ahol ezek a növények nőnek. Elindult és megtalálta ezt a földet.

Minden szál fűben, növényben, minden élő és élettelen teremtett valóságban az Isten gazdagsága üzen. Minden szeretetkapcsolatban a jövőnk halvány visszfénye dereng. Isten üzen így. Vegyük észre!  Vele álljunk meg életünk eseményeinél. Vele induljunk tovább innen is. Hamarosan gyermekeink, unokáink is kikísérnek minket a temetőbe. Tanítsuk meg őket is olvasni Isten üzenetét. Hiszen a temető minden sírja nekünk címzett levél az örök életről, a feltámadásról. Miért írt Isten ennyi levelet? Hogy mindenkinek személyre szólóan mondhassa: Ne sírj!