A bekecsi parókus atya is erre gondolhatott, amikor a hittanosait meghívta egy kora őszi kerékpáros kirándulásra. Bekecsről indultunk és egészen Monokig mentünk. Odafelé nem kis gondunk volt az emelkedőkkel és a kanyarokkal, valamint a több sebességbe állítható, azaz nem állítható kerékpárokkal. Némi küzdelem és izommunka árán megérkeztünk a monoki szőlőhegyre. Ott a Tokaj Hegyaljai szőlőt ízlelgethettük és egy kis szalonna sütéssel kedveskedtünk a gyomrunknak. Sokat beszélgettünk, nevettünk és elhatároztuk, hogy tavasszal megismételjük a kirándulást. Hazafelé mindenki őszinte hálát tudott adni Istennek, hogy az odafelé nehezen legyőzött dombok, most lejtővé szelídültek és repítettek minket hazafelé. Így ajándékoztak meg minket a szabadság és a szárnyalás örömével. Olyan érzés volt, mint amikor Isten szeretetének biztos tudatában szárnyalunk. Csak azt sajnálom, hogy néhányan nem ülhettünk kerékpárra, a kísérő kocsiban voltunk kénytelenek utazni. De megígérjük, hogy tavasszal mi is a többiekkel mozgunk!