A megszólításhoz kell még egy megfelelő alkalom, amikor zavaró körülmények nélkül, bizalmasan beszélgethetünk. A klasszikus imádsághoz is ezek a feltételek szükségesek. De nemcsak így lehet Istennel találkozni. A gazdag ifjú története igazolja ezt.

            Jézus éppen indulni akar. Megjelenik az ifjú. Elébe borul, mintha gyógyulást kérne, vagy életveszélyben lenne. Ő azonban csak kérdezni akar. Igaz, kérdése igen súlyos: Mit kell tennem, hogy az életem Isten szemében is sikeres legyen? Sok ember el sem jut eddig a kérdésig. El vagyunk a sűrűjében. Minél kevesebb erőfeszítés, annál jobb. Ez az ifjú nemcsak kérdez, hanem mások előtt mer kérdezni. A lényeget kérdezi meg. Nem beszél mellé. Semmi általánosság. Sokan úgy kérdeznék: Mit tegyen az ember… Talán… tulajdonképpen… Nem.  Mit tegyek én?

Ez az ifjú nem egy a sok közül. Olyas valaki, aki igényes, ha az életéről van szó. Nem elégszik meg azzal, hogy apucitól örökölt jólétét békében élvezze, és néha, okos emberek társaságában szóba hozza az életet. Neki fontos, hogy az életet úgy élje, hogy Istennek és embernek is tetsző legyen. Persze, azért ő maga is szeretné azt élvezni. Megjelenése, szavai jelzik, hogy Jézust tekintélynek tartja. Illetékesnek az élet nagy kérdéseiben. Bízik véleményében. Tehát a legjobb úton jár. Lelkiismeretesen él. Életének vezérfonala Isten törvénye. Kicsit meglepő, hogy mégis ilyen határozottan még mindig keresi a többet, a jobbat.  

A válasz. Meglepő, hogy Jézus nem válaszol azonnal. Először visszakérdez. Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ezzel visszautasítja a kérdező ki nem mondott várakozását, ti. hogy neki valami földön kívüli, mágikus ereje, vagy tudása lenne. Aki kérdez, aki bajban van, az szívesen fordul olyanhoz, akit magánál okosabbnak gondol. Ld. az asztrológia és a jósdák felvirágzása a XXI. Században. Jézus tiltakozik. Nincs birtokában titkos tudásnak, nem tár fel rejtett ismereteket. Isten a jó, mert az életet ő adja, ő tartja fenn, ő teszi teljessé.  Ezért alapvető az, amit ő mond az élet teljességéhez való eljutás eszköztáráról.

Jézus semmi olyat nem mond, amit az ifjú eddig nem tudott. Ismered a parancsokat! Semmi susmus, félrevonulás, rituális beavatás, csak a kiválasztottaknak szóló speciális üzenet – jó pénzért, pl. 10%-ért. Felsorolja a parancsokat. Nem betű szerint. Jézus nem a merev törvénybetartásra biztat. A törvény szellemét jelzi. Csak az embertárssal kapcsolatos parancsokat veszi sorra, rövid, életszerű felidézéssel. Látszik, hogy számára ez mindennapi lelkiismeretvizsgálati anyag. A gyakori használat leegyszerűsítette. Szeretet alapra helyezi ezt. Ilyen egyszerűen kell, hogy bennünk is éljenek Isten parancsai. Nem, mint béklyók, hanem mint mankók akkor, amikor elbizonytalanodunk, megbotlunk. Mint iránytűk, amikor sokesélyes a választás.

Nem véletlen tehát Jézus szava a gazdag ifjúhoz: első mérce legyen a parancsoké. Isten mérlegén mérd, amit gyűjtöttél.  Az ifjú nem retten meg. Így cselekedett eddig is. Megkönnyebbül. Nem kell többé kérdésekkel gyötörnie magát. Nem kell attól félnie, hogy nem tesz eleget Istennek. Ez egyszerű, világos. Ki lehet pipálni. Hátradőlhet végre nyugodtan a székében. Mi hiányzik még? Megköszönni Jézusnak a jóleső választ. Nem ez történik. Nem az ifjú szólal meg, hanem Jézus.

 Jézus ajánlata: Jézus újra kezdi a beszélgetést, amit az ifjú már befejezettnek gondolt. Nincs befejezett jelen. Csak folyamatos, amelyben nem lehet hátradőlni, és a tegnapból élni. Minden nap meg kell hozni a ma döntését. A mindennapi találkozások jelzik ennek fontosságát. Jézus egy óriási lehetőséget kínál fel az ifjúnak. Megszereti őt – írja a szentírás. A szeretet adni akar, a lehető legtöbbet. Új fényben látja az ifjút. Szívesen látná őt közelebb, akár munkatársként is. Ezért ahelyett, hogy útra bocsátaná, azt mondja neki: Valami még hiányzik belőled. Menj, add el, amid van. Oszd szét a szegények között, aztán jöjj, és kövess engem!

            Ezzel Jézus nem külön tökéletességre hív, amely csak az igényeseknek szól. Nem úgy kell elképzelni, hogy első válaszában Jézus csak az igazság első felét mondta el. Amit elmondott az a teljes igazság volt. Az ajánlat, amit most ad a gazdag ifjúnak, azok számára él, akik jó alapra rakták életüket. Ő igen. Ez már egy személyes meghívás egy olyan együtt járásra Jézussal, ami összehasonlíthatatlanul nagyobb istenközelséget eredményez, mint a törvény merev megtartása. Ez már egy személyes viszony kezdetének alapozása. Furcsa egy alap ez. Engedd el azt, amire eddig építettél, amibe kapaszkodtál, amiben eddig bíztál. Építs arra, ami eddig bizonytalan volt, amire most is rákérdeztél.

 Építs Istenre. Hidd el, ez az, ami egyedül biztos az életben. A szeretet. Az Istené és az emberé. Ezért kéri vagyonának szétosztását a szegények között, hogy láthatóvá váljon, alapot kapjon emberszeretete. Ez lesz alapja majd az Isten szeretetének.       Ez az igazi válasz arra, amit keres, amit első kérdésében is feltett Jézusnak. Meg akarod nyerni az életed? Tedd egészen Jézus kezébe. Menj közelebb hozzá, és maradj minden nap a közelében.

 A gazdag félelme: Nem meglepő. Mindent, ami eddig célja volt, odaadni ingyen olyanoknak, akik nem biztos, hogy tudnak vele bánni, és Jézus nyomába szegődve egy olyan életet élni, amely nem kiszámítható, mely mögött nincs fix anyagi fedezet. Leverten távozott – írja a szentírás. Nehezére esett visszautasítani az ajánlatot. Élete legnagyobb lehetőségét szalasztotta el, amikor elutasította Jézus meghívását. Egy személyre szabott hitélet és a vele járó mindennapi öröm helyett egy merev, törvényre épülő, örökké méricskélő vallásosság várt ezután rá.  Nagy volt a visszahúzó erő. Nagy vagyona volt.

            Jézus – az ifjú elmenetele után mondja: „Nehéz a gazdagnak bemenni a mennyek országába. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán…” Nem a varrótűről van itt szó. Egyes magyarázók szerint a „tű foka” Jeruzsálem legkisebb kapuja. Ezt az egy kaput hagyták nyitva éjszakára, mert ezt néhány ember könnyen meg tudta védeni. Ez egy szűk, és alacsony kapu volt. A teve – ahhoz hogy átférjen rajta - mind a négy lábával térdre ereszkedett, minden csomagot le kellett szedni róla, és így tudott becsúszni térden ezen a kapun. Az alázatra és az élet csomagjainak letételére utal Jézus ezzel a hasonlattal. Egyfajta szabadságra, függetlenségre mindentől. A gk. Liturgia azt mondja:”Tegyünk félre most minden földi gondot, mert a Mindenek Királyát fogadjuk”. Aki Krisztust fogadja, annak tudnia kell letennie Isten kezébe mindazt, ami fontos, kedves számára, hogy Isten legyen minden mindenben.

            Ez nem rászedés Jézus részéről. Jól látja, hogy mindahhoz, amije van, annyira kötődik, hogy ez már akadályozza a Jézusra való teljes odafigyelést. Mi is tapasztalhatjuk, hogy tulajdonunknak, biztonságunknak, haladásunknak, előjogainknak megtartása, gyarapítása mennyire lefoglal bennünket. Sokszor érzéketlenné tesz a „pillanat hívására”. Ha valakinek a figyelme mindig a birtoklásra, a fogyasztásra irányul, leragad önmagánál és azoknál a dolgoknál, amelyek saját hasznára fontosak. Életének távlatait, annak teljességét sohasem látja meg. A reklámok éppen ezt a tulajdonságunkat lovagolják meg. El akarják hitetni velünk, hogy amit kínálnak, az nekünk fontos, jó, hasznos, szükséges.

           A dolgokhoz való ragaszkodás veszélyéről egy szerzetes magiszter így tanította növendékét. Kezébe adott egy marék tüskét. Mit érzel?-kérdezte. Csiklandozza a tenyeremet – válaszolta. Most szorítsd meg. Mit érzel? – Fáj. Minél jobban szorította, annál jobban fájt, míg végül sebeket ejtett a kezén. Minél jobban kinyitotta a tenyerét, annál kevésbé fájt. Így vagyunk mindennel, amit szeretünk. Ha nagyon szorítjuk, akkor egyre nagyobb fájdalmat okoz. Ha mindig kinyitjuk a tenyerünket, és pl. Istenre bízzuk, vele szeretünk, akkor mindennapi örömforrássá válnak értékeink.

            Így van ez a szerelemben is. Ha ki akarjuk sajátítani a másikat, ha nagyon szorítjuk – kezdő szerelmesekre jellemző ez a görcsös ragaszkodás – hamarosan fájdalmat okozunk magunknak is, a másiknak is. A féltés jogos. A féltékenység már betegség. Beteges ragaszkodás. Ha mindennap el tudjuk engedni társunk kezét, minden alkalommal, amikor szabadon visszateszi kezét a kezünkbe – boldogságunk forrásává válik. Arról nem is beszélve, hogy minél inkább szorítunk valamit a markunkba, annál kevesebb fér bele. A nyitott tenyérbe sokkal több fér.

             Sőt van ennek egy felsőfoka is. Jézus valójában ezt ajánlja fel a gazdag ifjúnak, és ő ezt nem ismeri föl. Amikor Isten választja ki és fogja kézen számunkra azt, amit, vagy akit szeretünk. Hogy ez mekkora különbség – egy történetből azonnal lefordítható. A Szent Péter Bazilika tervezője Gyula pápához ment, és vitte magával a kisfiát is. A pápa kedveskedni akart a fiúnak, kihúzta íróasztala egyik fiókját, amely tele volt ezüst és arany pénzzel. „Markolj belőle!” – biztatta a fiút. „Markoljon a Szentatya! – válaszolta a legény. Sokkal nagyobb keze van.”

            Ha megengedjük, hogy az Isten „markoljon” számunkra az élet örömeiből, jobban járunk, mintha mi tennénk ezt. Neki sokkal nagyobb „keze” van. A gazdag ifjú görcsösen szorított valamit, így nem tudta Jézus kezébe tenni Isten sokkal nagyobb ajándékát. Bennünket is meghívott és még hívni is fog Jézus. Gondold végig: mikor érted őt tetten életedben? Mikor éreztél olyan hívást, indítást tőle, amelyet csak terveid feladása árán lehetett megvalósítani? Mi az, amit görcsösen szorítasz, és még nem tudtad Istenre Bízni? Gondolj a Gazdag Ifjúra.