| Gondolatok : Az Exarchátus zarándoklata Máriapócsra |
Az Exarchátus zarándoklata Máriapócsra
+ Atanáz 2012.07.23. 07:45
 Pünkösd utáni 8. vasárnapon, a Miskolci Apostoli Exarchátus máriapócsi zarándoklatán Atanáz püspök atya ezekket a gondolatokat mondta a zarándokoknak és rádió-hallgatóknak.
Kedves Zarándok Testvérek! Kedves Rádió-hallgatók!
Itt, máriapócsi zarándoklatunkon ma az eső ellenére is különösen átélhetjük evangéliumunk részleteit: a gyógyító Jézushoz odamentek tanítványai, és figyelmeztették: „Bocsásd el a népet, hadd széledjenek szét a falvakba,hogy élelmet vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!”
Az apostolok szerint el kell bocsátani az embereket, hogy a környező helységekben valami élelmiszert tudjanak venni maguknak. Jézus nem egyezett bele az ilyen megoldásba. Ő tudta, hogy mit fog tenni. S tudatosan megbízta az apostolokat, hogy ők adjanak az embereknek enni. Ez merész felhívás volt akkor is és ma is.
Mert Urunk ma is felhív arra, hogy tegyünk valamit éhező embertársainkért. Nem is csak valamit, hanem a lehető legtöbbet: „Ti adjatok nekik enni!” Érvényes ez nemcsak a múltban, hanem ma, sőt a közeljövőben, a most folytatódó egyre szűkebb esztendőkben is.
„Csak öt kenyerünk van, és két halunk” – felelték akkor a tanítványok, tehetetlenségük bizonyítására. S hasonlóképpen hivatkozhatnánk mi is eszköztelenségünkre. A Kárpát-medence északkeleti csücskében, a Felvidéktől idáig, Máriapócsig nem is csak ötezren, hanem talán sokkal többen szenvednek ínséget. S az apostolokhoz hasonlóan mi is széttárhatjuk karjainkat, hogy ekkora ínség enyhítésére, ennyi ember etetésére nem vagyunk felkészülve. Amink van, amivel rendelkezünk, az talán édeskevés. De Isten számára az fontos, hogy a magunk részéről hozzá akarjunk járulni az ő cselekvéséhez.
Ami az apostolok szemében kevésnek tűnt, Jézusnak elég volt. Itt, a nemzeti kegyhelyünk szentélye mögötti pázsiton az eső ellenére iselképzelhetjük, ahogy leültette az embereket a fűre, hogy kényelmesen egyenek. Kezeibe vette a kenyereket és halakat, és zsidó szokás szerintáldást kellett mondania az étkezés előtt. Ez az áldás a csöppnyi eledelt és jószándékot csodás étkeztetéssé változtatta. A kevéske jószándékotnagyraértékelő Jézus föltekintett az égre, áldást mondott és megtörte a kenyereket. Szent Máté mintha az „utolsó vacsora” jelenetét ábrázolta volna elő, úgy írta le Jézus tettét. A kenyereket és halakat az apostoloknak adta, ők pedig a fűre telepedett embereknek. A megáldott ételekből újabb és újabb darabok lettek, és több ezer ember számára annyira elég lett, hogy mindnyájan jóllaktak. Jézus parancsára a megáldott ételek maradékait is össze kellett gyűjteni. A maradék összegyűjtése mindmáig előkép marad abban a világban, mely még mindig nem tud mit kezdeni maradékaival.
Jézus pusztai csodája egyúttal egy későbbi, örök csodának lett még előképe. S ez a csoda most itt körünkben is megvalósul. A szent eukharisztiában Krisztus Urunk ma is százezreket táplál a legfontosabbal, saját testével és vérével. S ennek kiosztását ő már nem közvetlenül az akkori apostolokra, hanem utódaikra, a püspökökre és papokra bízta, hogy ma is minden rendben menjen végbe. Ez a csodás étkeztetés a földi életünk legfontosabb eseménye, amelytől lelkileg megerősödünk.
Nemcsak itt jelenlévő testvéreinknek, hanem minden egyes keresztény rádióhallgatónknak is lelki étvágyat kívánok ehhez a rendkívüli táplálékhoz. Itt mint a pusztai vándorlásnál, zarándokok ezreit akarjuk Urunk vendéglátásába bekapcsolni. De ugyanezt kívánjuk vasárnapról vasárnapra mindazoknak a jószándékú testvéreinknek, akik bárhol a földön Urunk vacsorájába, szent eukharisztiájába óhajtanak bekapcsolódni.
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok!” – mondja Jézus a Szentírás utolsó könyvében. Kopogtatásával az Egyházat ébreszti fel, hogy hírül adja neki a feltámadás evangéliumát és szentségi ajándékát. Jézus már megállt, ott van az ajtóban, és vár. Életünk legfontosabb kérdése az marad:beengedjük-e szívünkbe annak teremtőjét, orvosát, isteni Gazdáját?
„Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” – ígéri az Úr. Kettős örömhír ez. Isten egyrészt nem tolakszik, s ha nem nyitnak neki ajtót, erővel nem tör be hozzánk. Ugyanakkor Krisztus nem hagyja magukra híveit. Búcsúbeszédének szent szavai szerint „Aki szeret és megtartja parancsaimat, azt Atyám is szeretni fogja: hozzá megyünk és hajlékot veszünk nála” (Jn 14,23). Nálunk,körünkben marad Isten, ha megnyitjuk szívünk ajtaját. Meggyőződésem szerint nemzetünk fennmaradása, lelki-szellemi jólléte nemcsak azon múlik, hogy holnap-holnapután sikerül-e elég kenyeret osztani, hanem hogy lakói megtérnek-e, visszatérnek-e forrásaikhoz; hogy az itt lakó keresztények befogadják-e Istent, a megváltó Jézust szívükbe, közösségükbe.
Ha befogadjuk a szívünkbe bekopogtató Urat, ránk is érvényes az ígéret: „bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” Isten lakomát ígér, amit a mennyei Jeruzsálemben meg is valósít. Most még nem fogyaszthatjuk mindannyian együtt az Úr vacsoráját. De az Úr saját testéből olyan bankettet,menyegzői lakomát készít, amelyen minden hívő tanítványát meg akarja kínálni önmagával. Égi édesanyánknak, az Istenszülő Szűznek e kegyhelyén ezért is imádkozzunk nemcsak a magyar nemzetért, hanem a Krisztusban hívők látható, teljes egységéért is, amely egykor majdlehetővé teszi az Úr vacsorájának közös ünneplését és elfogyasztását! S az Úr napjának délelőttjén emeljük föl szívünket olyan módon, hogyképes legyen befogadni a legnagyobb ajándékot, a kenyeret szaporító Krisztus testét és vérét! Ámen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
