Szent Liturgiánk kezdetén így áldjuk meg a tömjént: „Tömjént ajánlunk föl neked, Krisztus Istenünk, szellemi jó illatszer gyanánt, melyet mennyei oltárodra fogadván, viszont küldd le nekünk Szentlelked malasztját!”
A Jelenések Könyve szerint egy „angyal sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé.” (8,3)
Tehát maga a Teremtő és történelmünk Ura, a Megváltó ígéri, hogy a hívők imái igenis befolyásolhatják a történelmet. Emberi logikával ez felfoghatatlan: ha Istennek már öröktől fogva biztos terve van e világgal, hogyan válhatna ennek részévé a mostani ima szándéka? – Az idézett kinyilatkoztatott szövegből nyilvánvaló, hogy minden igaz szándékkal elmondott ima hatékony lehet. Nincs fölöslegesen imádkozó hívő.
Mert töredékes és gyarló imáinkat „tökéletesítik” odaföntről. Hitelesen olyanná teszik, amilyeneknek lenniük kell. Az angyalnak adott tömjén kifejezi azt a felső szférából, Isten világából érkező közbeavatkozást, amely fölfelé irányítja gyarló imánkat. Szent Pál ezt úgy fejezte ki, hogy a Szentlélek „maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki vizsgálja a szíveket, tudja, mit kíván a Lélek, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.” (Róm 8,26) Így tehát imáink csodás módon, a Szentlélek jóvoltából a lehető legjobb formában érkeznek, sőt azzal a tartalommal, amely Isten tetszése szerinti.
Alexandriai Szent Cirill atyánk szerint Krisztus „maga az oltár, a tömjénezés és a főpap”. Ennek ellenére liturgiánk kapcsolatba hozza a tömjénezést a Szentlélek malasztjával és kiáradásával is. Minden külső szertartásunk célja lelki: főként a Szentlélek kiáradása.
A Szentlélek tesz képessé bennünket arra, hogy ne csak a múlthoz kapcsoljuk, mégpedig Krisztus feltámadásának eseményét és az üdvösséget, hanem ma is mindannyian megéljük. Hiszen Szent Péter pünkösdi beszéde szerint „mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (ApCsel 2,21) A főapostol beszéde arról számol be, hogy ezen a napon Isten az üdvösség nagy lehetőségét kínálta fel mindenki számára. „Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom Lelkemet ezekben a napokban…” – üzeni prófétai szavakkal a kicsinyhitűeknek (ApCsel 2,18).
A kinyilatkoztató Isten pünkösdi üzenete itt és most is aktuális, és egyetemes jelentőségű. Ugyanakkor nekünk egyénileg is alázatos szívvel imádkoznunk és fáradoznunk kell, hogy a rendelkezésünkre álló tüzes Lelket, a „Szentlélek ajándékát” elnyerjük, illetve megtarthassuk.
Az imádságban és alázatos önátadásban való kitartáson kívül szükségünk van önmegtagadásra és némi engedelmességre is, amellyel átadjuk magunkat a Szentlélek vezetésének. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14)
Talán nem túl sokan vannak olyanok, akik határozottan engedik, hogy Isten Lelke vezérelje őket. Ellenben sokan vannak, akik kirekesztik életükből a Szentlelket. A pusztán a televízió vagy rádió által irányított tömegek, s főként az alkohol vagy egyéb szenvedélyek által vezérelt embertársaink nem mindig engedik, hogy Isten Lelke vezérelje őket. Valljuk be, olykor mi magunk se, úgyhogy ezért kell kérnünk az Urat arra, hogy újra csak „küldje ránk a Szentlelket, és szenteljen meg minket”: „Szentlelkedet ne vedd el tőlem” (Zsolt 51, 13). Szent Pál apostol azt állítja, hogy Isten országa nem étel és nem ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben. Hit- és imaéletünkben a Szentlélek irányításának kell megnyilvánulnia.
Hiszünk a Szentlélekben, akit Isten a pünkösd szent napján foglalóul a lelkünkbe árasztott. Ő szállt le az apostolokkal együtt mindnyájunkra is a bérmálás pillanatában. Ő vezeti a világ sorsát. Ő szövi a titkos szálakat. Ő tesz bennünket is minden rossz előjel ellenére derűlátókká.
Ő irányította az apostolok missziós útját, s Ő vette kézbe az Egyház szervezését is. Ő az, aki az Apostoli Exarchátus előrehaladását megfelelő irányba tudja terelni, ha engedjük neki.
„Mindent megad a Szentlélek: Jövendöléseket sugalmaz, papokat tökéletesít, írástudatlanokat bölcsességre tanít, halászokat hittudósokká avat, az egyház egész intézményét összetartja” – énekli róla egyházunk, Nazianzi Szent Gergely szavait követve. „A Szentlélek a világosság, az élet és a szellemi élet-forrás, a bölcsesség lelke, értelem lelke, jóságos, igaz, szellemi, uralkodó és bűnökből megtisztító” – vallja róla zsolozsmánk. Ő „Isten és átistenítő, a tűzből származó tűz, beszélő, cselekvő és ajándékokat osztogató, ki az összes prófétát, a szent apostolokat és vértanúkat megkoszorúzta.” S ő tart össze mégiscsak egységben bennünket. „Ha nem volna Szentlélek, össze sem gyűlhettünk volna” – állapította meg Aranyszájú Szent János első pünkösdi homíliájában, hiszen az Egyház puszta léte is a Szentlélek állandó jelenlétét bizonyítja. Csak a Szentlélek heve képes egybeforrasztani bennünket, Krisztus Testének különböző tagjait.
A Szentlélek nélkül egy elszegényedett, leépülő, tehetetlen kis vállalkozás volnánk… A Szentlélek által válik az Egyház Istentől jövő ajándékká.
Liturgiánk imáiban arra kérjük az Atyát, hogy bocsássa le Szentlelkét a hívekre és a szent adományokra, hogy Krisztus Teste és Vére mindazoknak, „akik részesülnek belőlük, lelkük és testük megszentelésére legyenek”. Aranyszájú Szent János szerint „A Lélek az, aki átváltoztatja a szent adományokat Krisztus Testévé és Vérévé, hogy megvalósulhasson a Testnek, vagyis az Egyháznak a növekedése.” S ugyanő állítja, hogy „a szentáldozásban Krisztusnak és az ő Lelkének ajándékát vesszük magunkhoz”. Hiszen a keleti hagyomány szerint a „Szentlélek tüze” süti meg az Eucharisztia proszforáját, kenyerét.
Egyházunk pünkösdi ikoszának szavaival fejezzük ki a Szentlélekre szomjazó, Vigasztalót váró lelkek óhaját: „Közelíts hozzánk, közelíts, ó mindenütt Jelenlévő, légy mindenkor velünk, mint apostolaiddal, és egyesítsd mind, akik téged szeretnek, ó, Irgalmas, hogy egyesülten dicsőíthessük a te legszentebb Lelkedet!”