Keleti egyházunkban a mai vasárnap a kenethozó asszonyokról emlékezünk meg, akik korán reggel a sírhoz mentek, fűszereket, illatos olajakat vásároltak, hogy megkenjék vele a halott Jézus testét.

Nagyon szép gesztus volt ez a részükről. Igazából, ez annak a Jézusnak szól, akit megismertek: az ember Jézusnak, akit szerettek tiszteltek és követtek. Ez az utolsó amit tehettek érte, elmenni és megadni neki a végtisztességet. Ezt a gondolatot érezzük a mai evangéliumi szakaszban: az asszonyok jönnek, hogy végtisztességet adjanak egy szeretett és tisztelt embernek. És ezért számukra a legnagyobb gondot az jelenti, hogy ki fogja elhengeríteni a követ a sír ajtajáról. Hiszen a kő nagyon nagy volt, férfiak erejére volna szükség, akik segítenek, de a férfiak félnek, elbújtak, valahol bent Jeruzsálemben, egy szobácskában, zárt ajtók mellett dideregnek, várják a pillanatot, mikor jönnek értük, mikor viszik őket a vesztőhelyre. Hiszen „nem nagyobb a szolga uránál, ha engem üldöznek titeket is üldözni fognak”, kötötte a lelkükre Jézus, és ezt jól megtanulták, ezért jól elbújtak. Rájuk nem számíthattak az asszonyok, csak a saját maguk testi erejére, amit már meggyötört a gyász, a fájdalom. Törékennyé váltak, nem bírtak volna el egy akkora kőtömbbel. Ezért persze, hogy ezzel foglalkoztak egész úton, vajon ki hengeríti el majd nekünk a követ a sír ajtajáról, ki segít majd nekünk, vagy lehet, hogy nem tudjuk megvalósítani mindazt, amit elterveztünk, hiába a sok illatos olaj, nem jutunk hozzá az Úr testéhez.

Mennyire, jó értelemben vett női gondolkodás! Átérezhető belőle az igazi anyai, az igazi női gondoskodás, a törődés: akarok gondoskodni és törődni azzal, akit az Isten rám bízott. Milyen boldog lehetett Jézus, hogy ilyen asszonyok veszik őt körül. Ilyen asszonyok vannak a követői között, akik gondoskodnak róluk. Akik ott voltak velük, de mégsem szerepelnek az evangéliumokban – csak a férfiak, az apostolok –, de az asszonyi gondoskodás és törődés nélkül, nem tudtak volna teljes egészében Jézussal lenni, őket is lekötötte volna, a hétköznapi teendők sokasága, a mosogatás, főzés, a tiszta ruha.

A kenethozó asszonyok igazi nők, igazi anyák voltak, akik gondoskodni akartak Jézusról.  Azonban ebben az evangéliumi szakaszban hiányzik valami: a feltámadásba vetett hit. Úgy mennek a sírhoz, hogy biztosan megtalálják Krisztus testét. Valahogy nem is gondoltak arra, hogy Jézus valóban föltámadt, ahogy azt nekik korábban megmondta. A gyász és a fájdalom, a szörnyűségek látványa nem engedte meg, egyszerűen nem mertek másra gondolni, minthogy három nap múlva valóban megtalálják az Úr testét. És az Isten tudta ezt. Érezte a bizonytalanságot, ezért, ahogy az asszonyok gondoskodtak róla egész földi életében úgy gondoskodik most ő róluk, megajándékozza őket: nem illatos olajjal, hanem egy angyalt küld, hogy tudtukra adja a feltámadás csodáját.

Így válnak a kenethozó asszonyok a feltámadás első tanúivá, akik megismertették a világgal, hogy föltámadt Krisztus halottaiból és legyőzte halállal a halált. Így válik ebből a szomorú és gyászos történetből, a feltámadás örömét, sugárzó esemény. A gyászoló kenethozó asszonyokból, a feltámadás boldogságát hirdető új Krisztusi közösség, az újszövetség közössége.

Felkeltünk mi is kora hajnalban, elindultunk, hogy  találkozzunk Krisztussal. De mi  már nem kételkedünk, mi már tudjuk, hogy Krisztus föltámadt, megváltotta a világot: csodát, isteni csodát tett a világgal. Ezért jövünk és zarándokolunk hozzá és szent anyjához, hogy ismételje meg a csodát: adjon nekünk gyógyszert, betegségeinkre, enyhítse a daganatos, rákos betegek fájdalmát, hogy ne a szenvedésről és a halálról szóljon az ember élete, hanem arról a boldogságról, amelyre teremtett minket.