„Ez a nap, melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon!" – idézték boldogan atyáink a 117. zsoltárt. Szent Atanáz és az őt követő egyházatyák meg voltak győződve róla, hogy az Úr feltámadásának napjáról, erről a fényes vasárnapról szólt itt a zsoltárköltő, hiszen az idézett verset megelőzően tisztázta azt is, hogy ez az a nap, amelyen „az Úr jobbja fölmagasztalta Jézust”.

E zsoltár gazdag mondanivalója valóban a húsvéti értelemben csúcsosodik ki, hiszenJézus volt „az építők által elvetett kő, mely szegletkővé lett”. Aranyszájú Szent János idejében folyton ismételt húsvéti ének volt, amint a görög antifona mindmáig ki is fejezi ezt: „Ez a nap, melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon!” A szentatyák szerint a pászka-misztériumot jelenti. Az örökkévalóság és az idő folyama egy Isten által kijelölt metszéspontban találkozott: ez a nap, melyet az Úr szerzett nekünk. Ez a Nap az igazi húsvét, a Paszkha, melyet Isten szerzett. Ez az a nap, mely úgyszólván azonosult saját tartalmával: jelzi és megvalósítja azt, hogy Isten megkegyelmezett nekünk. Ez a nap az időben áll még, de már az örökkévalóságot tartalmazza. Szent Maximosz, aki a teremtés befejező, hetedik napját Krisztus síri nyugalmának szombatjával azonosította,sokat elmélkedett arról, hogy a hét első napján, az új világkorszak szürkületében Urunkmár a végidő és örökkévalóság hajnalhasadására hívta meg azokat, akik föltámadásának ünneplésére gyűlnek össze. „Aki a nyolcadik napra is méltó lett – írja -, az (maga is) föltámadt a halálból, és már annak az Istennek boldogságos életét éli, aki voltaképpen egyedül nevezhető igazán Életnek... Így végül átistenülve maga is Isten lesz.” Így vonatkoztatja Krisztus föltámadását a lelki életre a hitvalló.

Végeláthatatlanul lehetne még idézni a nagy teológusokat, de helyettük szenteljünk még egy csöpp figyelmet az „Új Teológusnak” nevezett Szent Simeon húsvéti üzenetének: „Hogyan várhatja valaki, aki ebben az életben semmit sem tud a föltámadásról, hogy azt majd halálában fölfedezi és élvezni fogja?” Így Krisztus föltámadását nem elég száraz hittételként megtanulni vagy „letudni”, hanem ezt az eseményt személyesen meg kell tapasztalni ahhoz, hogy ki-ki nyugodtan várhassa saját halálán túl az örök életet. Csakis az ilyen azonosulási tapasztalás lehet a kulcsa minden keresztény életnek, ahogyan az imént idézett Szent Maximosz hitvalló is vallotta: „Aki részese lett Isten értünk vállalt hetednapi nyugalmának, az átistenülve részese lesz az értünk vállalt nyolcadnapi működésének, azaz a misztikus föltámadásnak is. Ő maga is otthagyja a sírban a lepedőket és a fejet borító szemfedőt: s amennyiben ezeket Péterhez és Jánoshoz hasonló emberek veszik észre, elhiszik azt, hogy föltámadott az Úr”. 

Szent János mai evangéliuma szerint Mária Magdolna húsvét reggelén, miután a sírnál látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól, elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!”

Nyilvánvaló, hogy a húsvét titkát nem elsősorban okoskodással kell megközelítenünk, hanem hitünkkel. Péter és János húsvét napján „elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be.”

Milyen nagy különbség van a két apostol vérmérséklete és viselkedése között! Péter csak jól meglepődött a látványon és hazament. A húsvét reggeli friss élmény még nem érett hitté lelkében, akárcsak ma sok testvérünk életében sem. János viszont így ír magáról: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Eddig ugyanis még nem értették az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból.” Ő az a tanítvány, aki tanúságot tesz minderről és megírta ezeket…”

Tehát a szeretett tanítvány lett az első olyan személy, aki a jelek látása alapján eljutott a feltámadás hitére. S ő mint „koronatanú”, előadja mindazt, amit az öröktől az Atya keblén rejtőző, majd testté vált Fiú a tanítványoknak kijelentett. Szent János valamennyi szavát Jézus húsvétjának sugárzó és szemlélődésben felismert világossága járja át. Már búcsúbeszédében is jelezte, hogy a Föltámadott jóval azelőtt megmondta a jövőt mindenkori tanítványainak, mielőtt Ő maga és főként azok halált és üldöztetéseket szenvednének. A világ fölött aratott győzelmük már elérhető. Bármely pillanatban. S mi is erőt meríthetünk Jézus jelenlétéből. Illetve a föltámadott Jézus ígéreteiből. Jánossal az élen erre emlékezhet vissza húsvétkor minden apostol és minden későbbi tanítvány.

János apostol megértő tekintettel szemlélte és valóban látta a történteket. Talán az ő tisztánlátásához kapcsolódik Egyházunk e napon, amikor újra meg újra ismételgeti ezt: „Látván Krisztus föltámadását, az egyedül bűn nélküli Úr Jézust imádjuk. Kereszted előtt leborulunk, Krisztus, és szent föltámadásodat énekeljük és dicsőítjük, mert te vagy a mi Istenünk és kívüled mást nem ismerünk, a te nevedet nevezzük. Jertek minden hívek, hajoljunk meg Krisztus szent föltámadásának, mert íme, kereszt által lett az egész világ öröme. Mindenkor áldva az Istent, énekeljük az ő föltámadását, mert a megfeszíttetést elszenvedvén halállal megrontotta a halált.”

            Hiszen János később első apostoli levelét is hasonló tanúságtétellel kezdte:

Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott, az élet Igéjéről – mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk –, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben legyetek velünk. (...)  Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.

János evangélista – miután elsőként hitte el Urának feltámadását, Péter kíséretében önfeláldozóan beszél a Nagytanács előtt: „Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk…” – mondja bátran. Még a főtanács előtt is hajthatatlanul tanúsítja, hogy „Isten azt a Jézust, aki keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!”

            A nagypénteki belső megrendülés után az apostoloknak okvetlenül szükségük volt a húsvéti tapasztalatra, hogy elvezesse őket a Krisztus feltámadásába vetett feltétlen hithez. Jánosnak mindenesetre elég volt látnia a szép rendben lévő leplet, hogy ezt látva higgyen. Evangéliuma pedig húsvéti hitünk szempontjából láttatja Jézus egész történetét.

            Krisztus feltámadása tehát ránk is vonatkozik, az Ő követőire és tanítványaira. A feltámadás bennünket is lényünk legmélyén megérint. Lelkileg a bűnbocsánatban. Mertannak a nagyszerű húsvéti győzelemnek, hogy Krisztus „keresztjével lefegyverezte a fejedelemségeket és […] diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,14), épp a bűnbocsánatban érezhetjük meg a közvetlen hatását. Ő az, aki a bűn következtében megnyomorodott igazi életünket „föltámasztja”. Ezért is olvassák föl sok-sok templomban Aranyszájú Szent János húsvéti katekézisének szavait úgy, mint a föltámadott üzenetét: „ne keseregjen senki bűnei miatt, mert fölragyogott a sírból a bocsánat!”

            Húsvét estéjén a feltámadás örömében adott Jézus hatalmat az apostoloknak, hogy a bűnöket megbocsássák. Így érint meg bennünket a jó húsvéti szentgyónás folytán lelkünk mélyén a Feltámadott.

            De még testileg is fölemel a húsvét… Bármennyire is elfáradtunk az elmúlt éjszaka, erőt kaptunk napjaink bátor folytatására, erőt a tagjainkba, minden porcikánkba. A Pászkaszentelés azt is jelentette, hogy a böjt után első eledelünket épp a feltámadott Krisztus áldásával fogyasztottuk. Ha mi Krisztussal táplálkozunk, a Feltámadott áldásával vesszük magunkhoz eledelünket, nagy erőt nyerünk. Így alakulhat újra paradicsomkertté, az Istennel való együttlét eszközévé anyagvilágunk.

            Azt a testi-lelki békét nyerhetjük ilyenkor vissza, amivel kapcsolatban az Úr néhány napja azt mondta: „Békes­séget hagyok rátok, az én békémet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja a békességet” (Jn 14,27) Aki békét keresett, Krisztust kereste, hiszen most már beláthatjuk: ő maga a békesség, aki a keresztjén hullatott vérével békességet szerzett. Ő nem egyszerűen „békén hagy” bennünket, hanem örökségként ránk hagyja békéjét. Az ő húsvéti ajándéka élet, öröm és béke: nem más, mint az „Isten békessége" (Fil 4,7), amelyből tiszta öröm fakadhat. Ahogy megígérte főpapi imájában: mindez azért történt, hogy öröme bennük, vagyis bennünk legyen, s nem is akármilyen, hanem teljes öröm legyen.

            A húsvéti ünneplésünk célja itt ugyanúgy a fölemelkedés, mint az evangéliumokban: hogy Jézus Atyját nevezhessük saját apánknak, és hogy örökbe fogadott gyermekeiként bekapcsolódjunk a Szentháromság vérkeringésébe. Ő mondta ezt húsvét reggelén: „Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”. A húsvéti evangéliumról szóló elmélkedések és erkölcsi programok célja egyedül az, hogy Jézus életvitelét az ő tanítványaihoz hasonlóan magunkra öltve az ő új életének is részesei legyünk. E nap tapasztalatai nélkül talán légvárra épülne sok fontos elképzelésünk.

Hisszük, hogy a kenethozó asszonyok a sírhoz mentek és látták, hogy a kő félre van húzva, az angyal pedig behívta őket a barlangba, hogy tanúskodjanak a sír ürességéről; őutánuk Péter és János is elmentek, és látták, hogy a sír üres, a lepel, amellyel Krisztust takarták le, a földön van, üres, mert Krisztus teste nem volt már ott. Ezután Krisztus megjelent a tanítványainak: együtt evett velük, beszélgetett velük, a tanítványok érintették az Ő feltámadt testét, saját tapasztalatukkal, testi tapasztalatukkal érzékelték, hogy ez a feltámadt Krisztus…

Egykor megöregedő, betegeskedő testünk fölé majd bizonyára a kereszt jelét tűzik fejfaként a hozzátartozóink. S ott e keresztjel a reménység jele marad: a hitvallást juttatja kifejezésre: „várom a holtak feltámadását és a jövendő örök életet”. Így is részesedünk Krisztus feltámadásának kegyelméből. A kiindulópontunk ugyanaz, mint az apostoloké: hogy Krisztus valóban feltámadt. Testileg is feltámadt, és ebben van a mi feltámadásunk ígérete is. Már a halál sem adhat okot a félelemre: a halál az örökkévalóság kapuját nyitja meg előttünk. Amikor eljön az ideje, Isten hangja felhangzik, és mindannyian testben és lélekben feltámadunk, és az öröm, az ünnep és a hála örök énekét fogjuk zengeni az Úrnak! Krisztus föltámadt halottaiból, halálával legyőzte a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott!