Érdekes, hogy a fölolvasott evangéliumi szakaszban, mégse csak erről hallottunk beszámolót. (Jn 12, 1-18) Az evangéliumi szakasz a betániai megkenéssel kezdődik, és csak ez után kerül sor, Jézus bevonulására Jeruzsálembe. Ez, a nagy tömeg hozsannázása által kísért bevonulás, egy nagy útnak a végét jelenti. Mi már tudjuk, Jézus földi életében már nem hagyja el a Szent Várost. Megérkezett Jeruzsálembe, és a nagy héten ünnepelt eseményekkel teszi teljessé a megváltás művét. Mi is egy nagy utazás végére értünk, mely a vámos és farizeus vasárnapjával kezdődött. Prédikációsorozatunkban igyekeztünk áttekinteni a Szent Liturgia legfontosabb részeit, Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata alapján, úgy hogy közben próbáltuk kötni gondolatainkat a nagyböjti vasárnapok evangéliumi szakaszaihoz. Mára maradt még a pap imádsága, amit a hívekért mond az áldozás után, majd a mindezeket követő hálaadás és végső dicsőítés. Hogyan kapcsolódnak a Liturgia ezen részei, a virágvasárnapi eseményekhez?

               Ahogy említettük már, még a Jeruzsálembe való bevonulás előtt, János evangélista, Mária és Márta házába visz el minket, akik együtt vannak testvérükkel, Lázárral, akinek a halottaiból való föltámasztását tegnap ünnepeltük. A vacsora közben Mária egy font, igazi, drága nárduszolajjal keni meg Jézus lábait. Miközben a ház megtelik a kenet illatával, az áruló, iskarióti Júdás felháborodik, hogy miért nem adták el ezt a kenetet sok pénzért, amit a szegényeknek lehetett volna adni. Attól függetlenül, hogy Júdásnak nem a szegényekre volt gondja, hanem a pénzt akarta ellopni, Jézus védelmébe veszi Máriát: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára teljesítse azt.” Jézus készül a temetésére, tisztában van azzal, ami rá vár a következő napokban. Értünk hal meg, mi leszünk ennek a halálnak a „haszonélvezői”, úgy is fogalmazhatunk, mi vagyunk Krisztus örökösei, helyesebben Krisztus öröksége. Ugyanez a gondolat jelenik meg, az áldozás után, amikor a pap imádkozik azokért, akik a Titokban részesültek; üdvösséget és áldást kér számukra az Istentől: „Üdvözítsd Isten a te népedet, és áldd meg örökségedet!” Ezzel is egy prófétai szó teljesedik be, hiszen a zsoltáros is ezt mondja, mikor az Atya nevében szól a Fiúhoz: „Neked adom a pogányokat örökségül, és birtokul a föld határait.” (Zsolt 2,8) De miért fontos ez nekünk, hogy Krisztus öröksége vagyunk? Mivel több ez annál, amit már idáig is tudtunk, hogy Isten alkotott minket, az ő teremtményei vagyunk? Azzal, hogy saját örököseivé tett minket, sokkal inkább és jobban a tulajdonába vett bennünket, mint korábban a teremtő cselekvése folytán. A teremtés folytán ugyanis egyszerűen az emberiség természete fölött nyert uralmat; az örökség révén viszont értelmünknek és akaratunknak is Ura lett, és az emberiség fölötti igazi uralmat ez jelenti. A teremtés miatti uralom fölöttünk, közös vonásunk az értelem és lélek nélküli lényekkel, mert a természet révén az állatok, sőt a növények, az egész teremtett világ alá van rendelve Istennek. De örökösei csak mi lettük Krisztusnak! Az Eukarisztiában való részesedés által vett birtokba Isten tökéletesen minket, embereket. Ez által kerültünk ténylegesen az ő tulajdonába. Erre a birtokba vételre Izajás próféta már régen vágyott, hiszen ezt mondta: „Úristenünk, hadd legyünk tieid!” /Iz 26,13/ Szó szerinti fordításban: „Úristenünk végy birtokodba minket! Rajtad kívül mást nem ismerünk, a te nevedet nevezzük.” Ez a birtokbavétel történt meg Krisztus Teste és Vére által, így lettünk mi az Ő örökösei.

               A betániai megkenés másnapján Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mivel nagy tömeg volt az ünnep miatt a fővárosban, sokan értesültek érkezéséről. Mindenki hallotta mi történt Lázárral, így érthető, hatalmas tömeg gyűlt össze a város kapujánál. S az összegyűlt nép örömittasan fogadja Jézust. Pálmaágakat fogtak, eléje mentek, és kiáltoztak, dicsérték Jézust. Örültek, hogy találkoztak vele. Ahogyan nekünk is örülnünk kellene, mikor részesültünk az Eukarisztiában. Legalábbis énekünk erről szól: „Teljenek be ajakink dicséreteddel, hogy énekeljük Uram, a te dicsőséged!”Örömittasan hálát adunk Istennek, telve a mi szánk Isten dicséretével. Legalábbis ezt kérjük az Istentől, hogy töltse el szívünket és szánkat az ő dicséretével. Szeretnénk hasonlítani a Jeruzsálemben lévő emberekhez. A gyerekeket akarjuk utánozni, akik pálmaágakkal köszöntötték Jézust. Nem véletlen az, hogy egyházunk hazaviteti velünk a szentelt barkát. Ezzel mintegy „eljátsszuk” azt, ami 2000 évvel ezelőtt történt. De ez ne egy színészi alakítás legyen. Lélekben érezzük magunkat Jézus közelében, erősödjünk az ő jelenléte által. Szükségünk lesz erre, mert nem maradhatunk mindig ott. A Liturgia figyelmeztet minket: „Békével távozzunk! – Az Úr nevében!”

               A tanítványok nagyon büszkék voltak Jézusra és magukra virágvasárnap. El tudjuk képzelni, mennyire élvezték, hogy ott lehetnek a Mester közelében, akiért mindenki rajong. Ők is reflektorfénybe kerültek, de már gyülekeztek a viharfelhők is. Pár nap múlva az apostolok távol kerülnek Krisztustól. És ennek a távolságnak, ennek az alvásnak, igen nagy ára lesz: árulás, megtagadás, elfutás, félelem, bezárkózás, hitetlenség. Ugyanígy szoktuk mi is elhibázni. Amíg a templomban vagyunk, közel Jézushoz, a virágvasárnap fényében tündöklünk. De mikor kimegyünk a templomból, elmúlik a vasárnap és jönnek a szürke hétköznapok, mi is, mint az apostolok messze kerülünk Jézustól. És bűnöket követünk el. Ismét és ismét. Ekkor kellene visszaemlékeznünk a liturgia figyelmeztetésére: „Békével távozzunk! – Az Úr nevében!” Ne csak a távozásunk legyen békés, ne csak a vasárnap teljék az Úr nevében, hanem minden napunk.

               Főleg a következő hét. Mert nem akármilyen hét következik. „Nagy” lesz ez a hét. Legyünk nagyok a húsvét előtti héten abban, hogy békében járunk, az Úr nevében! Ámen!