Arról is volt már szó, hogy ezen a részén a Szent Liturgiának a hitjelöltek, akik a keresztségre készültek, már nem lehettek jelen. A pap felhívására: „Jelöltek mindnyájan távozzatok! Senki a jelöltek közül ne maradjon!”- a katekumenek kimentek a templomból, és már csak a hívők maradhattak. Azaz mi. Akik már meg vagyunk keresztelve. De nekünk ez a kiváltság automatikusan jár? Mi alanyi jogon részesülhetünk Isten kegyelmében? Egyáltalán nem!

                Hogy mennyire nem, a pap csendes imájából derül ki. Miután kimentek a hitjelöltek, a pap imádkozni kezd a hívőkért, akikről, hogy el ne bízzák magukat, így beszél: „Senki sem méltó azok közül, akiket a testi kívánságok és gyönyörűségek lekötve tartanak, hogy hozzád járuljon, vagy közeledjék, vagy neked szolgáljon, dicsőség királya; mert neked szolgálni nagy és rettenetes maguknak a mennyei erőknek is.” Azaz bűneink miatt nem vagyunk méltóak arra, hogy az angyalokkal együtt dicsőítsük az Istent. Pedig erre készülünk, miközben énekeljük: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk…” Az angyalokat szeretnénk „utánozni”, velük együtt szeretnénk Isten színe előtt állni, vele találkozni, de vétségeink elzárnak tőle.

Ugyanúgy elzárnak minket vétkeink Krisztustól, ahogy a tömeg miatt nem tudták a béna embert Krisztus elé vinni barátai – hallottuk a fölolvasott evangéliumi szakaszból. Aztán hiába másztak föl a háztetőre, még mindig ott volt a tető. Valami, ami elválasztotta őket Jézustól, valami, ami megakadályozta őket céljuk elérésében, valami, amit el kellett bontani. Az én életemben mi az a valami? Milyen bűnöm az, amit el kell bontanom, le kell győznöm, amin úrrá kell lennem? Mi az, amiről éneklem: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot!” Csak éneklem, vagy valóban félreteszem bűneimet, gondjaimat, kísértéseimet, és ezáltal szabaddá teszem az utam Krisztushoz? Mert ha nem vagyok képes erre, akkor jobb, ha kimegyek a hitjelöltekkel együtt az Isten házából.

                Közben a pap az előkészületi asztalon lévő adományokhoz megy, s igen nagy tisztelettel, fejmagasságba emelve azokat, kilép a szentélyből. Így viszi magával ezeket, s miután méltóságteljes ünnepélyességgel körbehordozta a templomon, belép az oltárhoz. Közben megemlékezik a pápáról, a püspökről, az összes papságról, a templom alapítói és jótevőiről, és mindnyájunkról, akikért ezt a szent áldozatot bemutatja. A nagybemenetet gyertyák és tömjénfüst kíséri. Mindez gyakorlatilag is szükséges: hiszen be kell vinni és az oltárra kell tenni az áldozatra szánt adományokat, s ezt nyilván a legnagyobb ünnepélyességgel és ékességgel kell végeznünk. Ugyanakkor az adományok átvitele jelenvalóvá teszi Krisztus Jeruzsálembe való bevonulását, azaz a virágvasárnapi eseményeket. Amikor végigjárta a hazájából Jeruzsálembe vezető utat, mert ott kellett föláldoznia magát. Amikor szamárháton bevonult a szent városba, akkor is sokan követték és magasztalták őt.

De miért imádkozunk közben azokért, akikért már ezt a Szent Liturgián többször megtettük? Pápáért, püspökért, papokért, hívekért, mindannyiunkért? Mert a könyörgésnek semmilyen más módja nem hat ilyen nagy mértékben és nem nyújt ilyen szilárd reményt, mint ez a fönséges áldozat. Az oltárra, Krisztushoz „visszük” azokat az embereket, akikről megemlékezünk a Szent Liturgián.

Ahogy a béna ember barátai tették. Kibontották a ház tetejét, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt, Krisztus elé. Ez volt az ő „nagy bemenetük”. Hittek benne, hogy csak ott lesz jó helyen barátjuk. Vajon és is ilyen szilárd reménységgel hiszem és vallom a Szent Liturgia mindennél hatalmasabb erejét? Ezzel a hittel végeztetek megemlékezéseket élőkért és halottakért a Szent Liturgián?

A hitvallást a pap érdekes módon vezeti be: „Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyelmezzünk!” Ez utalás arra, hogy védenünk kell hitünk szent titkait. Jézus mondja: „Gyöngyeiteket ne szórjátok a sertések elé” Mt 7,6 Nem szabad engedni, hogy kicsúfolják legszentebb hittitkainkat. Mert ezeket imádkozzuk el a hitvallásban. Ebből csupán egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni: „Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára”, azaz elhiszem, hogy Jézusnak van hatalma megbocsátani bűneimet.

Az evangéliumban is e miatt tesz csodát Jézus. A béna meggyógyításával igazolja, hogy van hatalma a bűnbocsánatra. S erről kellett meggyőzni a hitjelölteket is. Ne felejtsük el, a nagyböjti vasárnapi evangéliumok elsősorban az ő keresztségre való felkészülésüket szolgálják. Meg kell győzni a jelölteket, hogy egyedül Jézusnak van hatalma itt a földön arra, hogy eltörölje bűneiket. Hogy a keresztségükben hófehérré válik a lelkük. Mert a keresztségben Jézus megbocsátja vétkeinket.

Amennyiben mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Erre figyelmeztet minket a hitvallás utáni papi fennhang: „Álljunk illően, álljunk félelemmel, figyelmezzünk, hogy a szent áldozatot békességben felajánljuk.” Az, hogy békességben kell felajánlani áldozatunkat, emlékeztet mindenki az Úr szavaira: „Hogyha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, s ott eszedbe jut, hogy valakinek valami panasza van ellened, menj, békülj ki előbb, s csak aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat!” Mt 5,23 Azaz nem elég, hogy elhiszem, hogy Jézus megbocsátja bűneimet, nekem is el kell engednem mindenki vétkét, ha Istennek akarok szolgálni. Épp ezért még a nagybemenet előtt, a pap meghajlik a nép felé, és úgy kéri a bocsánatot. Lélekben tegyünk mi is hasonlóképpen minden Szent Liturgián! Ámen!