Miután a pap elvégezte az előkészületet, megtömjénezte az adományokat és a templomot, az oltár elé lép, meghajtja magát, majd keresztet jelez az evangéliumos könyvvel és hangosan énekli: „Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa…” Ezzel a mondattal veszi kezdetét a Szent Liturgia második nagy része, a tanítói rész. Ezt követi majd,a békesség ekténia, illetve az antifónák, melyeket úgy szeretnénk megvizsgálni, hogy közben keressük kapcsolatukat a Szent Nagyböjt időszakának kezdetével.

Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa. Kabaszilasz szerint Istennel szóba állni hálaadás, dicsőítés, bűnbánat és könyörgés formájában lehet. Mindezek közül legelső a dicsőítés, annál is inkább, mert aki Istennel szóba áll, nem illik rögtön önmagát középpontba állítania, hanem azt kell előtérbe helyeznie, ami tisztán az Úré. S pontosan ilyen a dicsőítés. Hiszen, aki könyörög, azzal a szándékkal kér valamit, hogy a saját ügyét szépen előbbre vigye. Aki bűnvallomást tesz, az – mivel a maga gonoszságaitól igyekszik megszabadulni – szintén önmagát helyezi előtérbe. Aki hálát ad, az nyilván az őt ért jótéteményeknek örvend, és ezért ad hálát. Aki viszont dicsőítést mond, az szinte megfeledkezik önmagáról és minden egyéni gondjáról. Csak magát az Urat dicsőíti, meg az ő hatalmát és dicsőségét, mégpedig csak magáért az Úrért. Ezért méltó és igazságos, hogy dicsőítéssel kezdi a pap a Szent Liturgia nyilvános részét, hiszen mikor Istenhez közelítünk, rögtön megközelíthetetlen dicsőségét, hatalmát és nagyságát vesszük észre, és ezt az elragadtatást dicsőítéssel fejezzük ki. Jó lenne, ha a Szent Nagyböjt időszakát, a Szent Liturgiához hasonlóan dicsőítéssel kezdenénk. Az olyan sokszor előfordul, hogy kérünk valamit az Úrtól. Az már ritkábban, hogy hálát adunk azokért a javakért, amit Tőle kaptunk. A nagyböjtben viszonylag sokat gondolunk a bűnbánat fontosságára is. S ezek szükségesek is, de jó lenne, ha megelőzné őket az Isten dicsőítése. Ha így a nagyböjt elején elfelejtkeznénk önmagunkról, kizárnánk az Istennel való kapcsolatunkból az önzést, és minden érdek és kérés nélkül csak egyszerűen dicsőítenénk az Istent. Akár ezekkel a szavakkal: Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa! Tényleg, miért a Szentháromságot említjük ebben a dicsőítésben, mégpedig külön-külön mind a három Isteni Személyt, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket? Hiszen a többi szertartásunk elején, ezt szoktuk mondani: Áldott a mi Istenünk. Azért kezdjük itt így a dicsőítést, mivel az emberek épp akkor tudták meg azt, hogy Isten három személy, amikor az Úr emberré lett. S mindaz, ami a Szent Liturgiában történik, éppen az Úr megtestesülésének és emberi életének titkaiba vezet be, tehát ezért kell már a kezdéskor fölragyogtatni és meghirdetni a Szentháromságot.
Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa. Az első mondatát a Szent Liturgia nyilvános részének értelmezhetjük úgy is, mind egy célmeghatározást. Megmutatja az irányt, ami felé haladnia kell a hívőknek. Mert a célunk az Isten Országa, az üdvösség, a mennyország. A liturgia ezen az úton indít el minket, és utazásunk végén egyszer meg kell érkeznünk Isten életébe. Mert a legfontosabb számunkra az örök élet megszerzése. Ezt a gondolatot folytatja a kezdő dicsőítést követő békesség ekténia.
Ezt a nagy könyörgéssorozatot nevezzük nagy illetve békesség ekténiának. Békesség ekténiának azért is nevezik, mert sokszor fordul elő benne a békesség szó, úgy is fogalmazhatunk, áthatja az Istenhez való könyörgésünket a békesség-vágy. Először a legfontosabbért könyörgünk: „A mennyei békéért és lelkünk üdvösségéért.” Mindenekelőtt Isten országát és annak igazságosságát kell keresnünk. /Mt 6, 33/ Amikor kitűzünk célokat magunk elé a nagyböjtre, ennek kell lennie az elsőnek. Hogy elnyerjük lelkünk üdvösségét. Hogy kincset gyűjtsünk a mennybe, ahol sem moly sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsünk van, ott van a szívünk is. Nincs, és nem is lehet ennél fontosabb egy keresztény ember számára.
Aztán könyörgünk „az egész világ békességéért”, ahol az eredeti görög szövegben a kozmosz békéjéről van szó, ami kiemeli az egész teremtett természet védelme iránti felelősségünket.
Ezek után külön-külön könyörög a pap, az egyházért, a közösség egységéért, a templomért és azokért, akik járnak Isten házába, a püspökért, papokért, a városért, ahol lakunk.
Nem csupán a lelket érintő dolgokért imádkozunk, hanem a szükséges testi javakért is: kedvező időjárásért, mezőgazdaság sikeréért, azokért, akik nehéz helyzetbe vannak, hajózókért, utazókért, betegekért, fáradozókért, foglyokért. Mindannyiunk számára kérjük, hogy mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől. Oltalmazzon meg minket az ő végtelen kegyelmével. Szinte senki sem marad ki ebből a szó szerint nagy ekténiából. A liturgia elején mindenkiért mondjuk: Uram irgalmazz. Ez azoknak az elítélteknek a kérése, akik miután minden védőbeszédüket elmondták, s már semmi más mentségük nem maradt, azt az utolsó szó jogán kiáltják a bíró felé, mivel már nem jog szerint, hanem csak az ő emberszeretetéből remélhetik, annak elérést, amire szükségük van.
A békesség ekténia után következnek az antifónák. Maga az antifóna görög szó, a „felváltva éneklés” módjára utal. A két kar felváltva énekli az antifónákat. Csak egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni ezekkel kapcsolatban: „Örvendezzetek az Úrnak minden föld!” – kezdi az első antifóna. Mi a legfontosabb? Hogy örüljünk Isten szeretetének. Ez a feladat a nagyböjtre is. Az evangéliumból hallottuk: „Amikor böjtöltök ne legyetek búsképűek, mint a képmutatók.” Te, amikor böjtölsz, ünnepelj! Örülj, légy boldog, örvendezz, hogy valami kicsit visszaadhatsz abból a sok jóból, amit az Istentől kaptál. Ámen!