Szent Maximosz hitvalló liturgiamagyarázata szerint, a templom egyszerre Istennek, a világnak és az embernek, illetve az emberi léleknek a képmása, ikonja. Így érthető, hogy a nagy hitvalló a Liturgia keretében mutatja be a léleknek Istenhez való fölemelkedése különböző fázisait. Múlt vasárnap a vámossal együtt „távol álltunk meg”, az előcsarnokban, szemünket se mertük az égre emelni, és úgy mondtuk: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Ma pedig induljunk el a tékozló fiú útján, amiről majd remélem, látni fogjuk, mindannyiunk útja kell, hogy legyen.
A kiindulási pont, ugyanaz, mint a múlt vasárnap. A bűnbánat. Még mindig az előcsarnokban vagyunk, ahol régen a vezeklők voltak. Azok az emberek, akik nyilvános, súlyos bűnükkel botrányt okoztak, így kizárták magukat az Eucharisztikus közösségből. A tékozló fiú is innen indul el. De hogy került ide? Elhagyta az Atyai házat. Távol került az Istentől. Ahogyan a mi életünkben is, minden bűnnek ez a katasztrofális következménye: távol kerülünk a szeretet Istenétől. Pedig minden Liturgia végén arra kapunk felszólítást: „Békével távozzunk!”, de mi egy hét leforgása alatt, elveszítjük lelkünk békességét. Ezért amikor belépünk az előcsarnokba, bár már nincsenek ott vezeklők, mi lélekben vezekeljünk, a világban elkövetett bűneink miatt. Gondoljunk arra, hogy az előcsarnok a szenvedő, tisztuló egyházat is jelképezi. Azokra a lelkekre gondolhatunk ekkor, akik szenvedve tisztulnak meg a földön elkövetett vétkeik szennyétől. Ahogyan a tékozló fiú is szenvedett az éhségtől. Először csak nélkülözött, aztán már az éhhalál küszöbén volt. Így süllyedünk mi is, egyre inkább el bűneink örvényében. Addig, míg meg nem születik bennünk az elhatározás: „Felkelek és atyámhoz megyek!” Ez az a bűnbánat, ami elindít minket a tékozló fiú útján, ami átvezet minket az előcsarnokból a hajóba. Szent Lukács evangélista erről az útról szinte semmit se ír. Pedig nehéz lehetett, hosszú, küzdelmes utazás. Amilyen az élet. Amit jelképez a hajó, ami a földön küzdő egyházat mutatja be nekünk. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy milyen az élet. Jézus sehol se ígérte meg követőinek, hogy életük rózsaszín tündérmese lesz. Sőt kedvenc hittanárom mindig azt mondogatta: „Az élet nem habos torta!” De mégse kell kétségbe esnünk, mert nem vagyunk egyedül a tékozló fiú útján. A hajóban többen evezünk egy irányba. A hívek közössége kell, hogy megerősítsen minket. Ezért kell, hogy valóban közösségek legyenek a parókián, ne csak egymás mellett üljünk a padban. Még egy nagy segítségünk van: az imádság. A hajó az imádság helye. Megszámolhatatlanul sok fohász hangzott már el abban a templomban ahová járok, és egy könyörgés se marad válaszolatlanul az Istennél. Természetesen az utazás, az élet, nem célnélküli. „Vár ránk egy ország”- amit a templom harmadik része, a szentély jelképez. Az Isten Országa felé halad az életünk, a hívek közösségének imádsága, és küzdelmei által. A megdicsőült Egyházzal szeretnénk egyesülni. De valami elzár minket. Az ajtók, a képállvány ajtói zárva vannak. Csak kétszer nyílnak ki a Szent Liturgia folyamán. Az evangéliumolvasásra és az azt megelőző körmenetre, illetve az áldozásra. Isten Igéje, Jézus Krisztus, az Ő Teste és Vére a nyitott ajtó. Amikor kinyílik az ajtó, az egy kegyelmi pillanat. Az az Atya ölelése, amikor a szószerinti fordítás szerint „átcsókolja” tékozló fiát. Adjunk hálát az Istennek, hogy minden Szent Liturgián kinyílnak azok az ajtók. Adjunk hálát, hogy Jézus Krisztus megtestesült, hogy Testét és Vérét ajándékozta nekünk. Adjunk hálát, hogy minden vasárnap ráléphetünk a tékozló fiú útjára.