Azért is különös ez, mert a zsidó nép, főpapjaival együtt, régóta várja a Messiást. Amikor pedig eljött, elutasították. 

            Ennek a különös jelenségnek olyan a természete, hogy nem kötődik korhoz, ez a lelkület nem kizárólagosan a farizeusok sajátja.

            Az ember hajlamos arra, hogy saját igazságaiból olyan bástyát építsen, amibe bezárhatja lelkiismeretét és a józan eszét is. Az is előfordulhat, hogy az így felépített falon Isten nyílt provokációja sem hatol át. 

            A vakon született ember meggyógyításának történetében azt látjuk, hogy a farizeusok vizsgálódásában nem az igazság volt fontos, hanem Krisztus Urunk elutasítása, hiszen a gyógyult ember teljes kizárásával ért véget a történet.

Elutasításuk így hangzik: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tarja meg a szombatot.” /Jn 9, 16/ A szombat meg nem tartása pedig bűn.

            Valójában azt jelzi az „ítélet”, hogy a farizeusok elfutnak Isten elől. Lehetséges az is, hogy lelkük mélyén vágynak Istenre, de mindennek úgy kel történnie hogy az kiszámítható legyen. Isten ne szóljon bele a hétköznapi eseményekbe, maradjon csak elérhetetlen távolságban.

            Egy távoli Isten az megfelelő. Legyen misztikus, üljön trónszéken, írja elő az állatok levágását véres áldozatként, miközben ők biztosítják ehhez a megfelelő körülményeket a jó árfolyamot.

            Nincs is annál félelmetesebb, mint amikor Isten közel jön és a legszűkebb környezetükben dialógust kezdeményez hétköznapi eseményekről. Ezzel felboríthatja jól megszokott, már bevált gondolkodásukat.

            Súlyos kísértés ez, és megkörnyékez bennünket is.

            Régóta ismeretes a pszichológiában, hogy az embereket nem a tények határozzák meg, hanem az, amit gondolnak róluk.

            Vajon mi hogyan viselkednénk, ha Isten ilyen közel jönne hozzánk, mint ahogy ebben az evangéliumi szakaszban látjuk?

Tartok tőle, hogy sokan lennének ma is az Egyházban, akik hasonlóképpen reagálnának mint a farizeusok. 

            Eszembe jut Remete Szent Antal egyik mondása, ami igazi gyógyír lehet egy ilyen farizeusi szellemi vakságra.

            Egyszer Pambó atya megkérdezte Antal atyát: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” Antal atya ezt mondta neki: „Ne bízzál saját igazságosságodban, ne bánkódj amiatt, ami már elmúlt, és gyakorold a nyelv és a gyomor mértékletességét.” *

            Hogy ne a gőg és az igazságtalan ítélet határozzon meg bennünket, ezért javasolja az Egyház hagyománya az aszkézist, amit szépen megfogalmazott nekünk Antal atya.

Az aszkézis regenerálja az embert és finomítja bukott állapotunk valamennyi következményét. Imádság és böjt, Szentírásolvasás és hitből fakadó cselekedetek világosítják meg az értelmet.

A szentatyák egybehangzó véleménye, hogy a szenvedélyektől való mentesség ad világos látást.

Ha megtagadja valaki saját egoizmusát, akkor tudja az igazságot felismerni, akkor látja a Teremtőt, a Megváltót.

            A farizeusok hetente kétszer böjtöltek, imaházba jártak, tizedet fizettek, mégsem ismerték fel a Messiást. Aprólékos törvénybetartásuk, böjtjük több volt számukra, mint mag az Isten. Tehát fontos a helyes aszkézis gyakorlása. 

            A vakon született ellenben azonnal helyesen mond ítélete, és „jól lát”: „Éppen az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, nekem pedig megnyitotta szemeimet. Tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, de aki istenfélő, és megteszi az Isten akaratát, azt meghallgatja...” /Jn 9, 30/ 

            A vak tapasztalata szerint beszél. A jelen események értelmezését mondja, nem rendeli alá hitét a zsidók ítéletének. A Szentírásra hivatkozik és a tapasztalatra, ami vele történt. E két dolog egybeesése a mi életünkben is Isten dicsőséges megnyilvánulását jelenti.

*Az atyák bölcsessége 14. oldal – 1991. Holnap Kiadó