A mi Urunk Jézus Krisztus, igaz imádók és megtérések után szomjazva, úton volt Palesztina hegyei között, és egyszer csak megérkezett egy történelmileg nevezetes helyre. Itt, Szikarban, hajdan oltárt épített Jákob az Úrnak, miután kibékült testvérével Ézsauval és „megvette azt a földet, amelyen sátrait felütötte.” (Ter 33,19) Hálát adott azon a helyen a nagy pátriárka, és oltárt épített az Úrnak, amit így nevezett el: „Isten, Izrael Istene” (Ter 33,20) 

            Itt pihen meg az Úr, Jákob kútjánál, ahogy az evangélium írja: „...akkor elfáradva az úttól, azon nyomban leült a kútnál.” (Jn 4,6)

            Erről az apró mozzanatról, hogy Jézus leült a kútnál, apró részletességgel beszél a szent tanítvány és evangelista, mert valóban minden részlet fontos. Szombaton az alkonyati szolgálaton az Egyház is megénekli ezeket a részleteket: „A forráshoz mentél, ó csodák forrása, * hogy új életre keltsd Éva szülöttét, * mert ebben az órában űzték ki Évát, * a kígyó álnoksága folytán a Paradicsomból...”*

            Mikor volt ez? Az evangélium azt mondja: „Körülbelül a hatodik óra volt...” (Jn 4,6) Azaz a mi egyházi liturgikus beosztásunknak megfelelően, délben, 12 órakor volt ez a találkozás.

            A hagyomány szerint ekkor történt Ádám és Éva kiűzése a paradicsomból, mint ahogy a hagyomány szerint ekkor feszítették keresztre Krisztus Urunkat is. Ezt a meggyőződését az Egyház a VI. imaórában is nyomatékosítja, hiszen ezt imádkozzuk az imaóra tropárjában: „Kit a hatodik nap, hatodik órájában keresztre szegeztek, * töröld el Ádámnak a paradicsomban elkövetett bűnét, - semmisítsd meg vétkeink adóslevelét...” **

            Egy szamariai asszony közeledett tehát a forráshoz, hogy vizet merítsen, amikor Jézus megszólította: „Adj innom!” (Jn 4,7)

            Meghökkentő kérést hall az asszony, hiszen a zsidók és a szamaritánusok között nagy harag  és ellenségeskedés volt. A viszály már több évszázada tartott, és Jézus idejére csak fokozódott.

            A két népcsoport közötti ellentét arra a régi eseményre nyúlik vissza, amikor Szamaria asszír meghódítása után  /Kr. e. 721/ az eredeti lakosságot elhurcolták, a szamariai városokat pedig asszír telepesekkel népesítették be Bábelből, Kutából, Hamatból, stb.

Az új jövevények sok bajt és csapást szenvedtek el letelepedésük után, amit arra vezettek vissza, hogy az új lakók bizalmatlanok voltak az eredeti lakosság hitével és Istenével szemben. Erre az asszír király az egyik elhurcolt papot visszaküldte Szamariába, hogy a betelepülteket ismertesse meg az ország Istenével.***

            Ez a misszió azonban nem sikerült maradéktalanul, mivel az új telepesek megismerkedtek ugyan az izraeliek istenével, Jahvéval, de az Ő kultusza mellett megtartották saját, hozott isteneikbe vetett hitüket is. Így alakult ki egy sajátos egyveleg és keverék vallás, ami akkor került komoly összeütközésbe a zsidók hitével, amikor azok hazajöttek a babiloni fogságból, és ez a kevert vallású, kevert identitású nép csatlakozni akart a jeruzsálemi kultuszhoz. Ezt azonban már nem engedték meg nekik az akkori izraeli vezetők, Zerubábel és Nehemiás. (V.ö. Ezd 4,2)

            Az ellentét egyre elkeseredettebb gyűlöletté vált a két nép között, olyannyira, hogy Jézus korában a szamaritánusok nem is számítottak a zsidók szemében népnek, csak amolyan „ostoba népség” volt, amely Szikemben élt. A szamaritánus, amolyan lekicsinylő, rosszalló kifejezésnek számított, és a zsidók nem érintkeztek a szamaritánusokkal.

            A szamaritánusokat sem kellett félteni, mert ők is szidalmazták az arra járó, Jeruzsálembe igyekvő zarándokló zsidókat. (V.ö. Lk 9,52-54)

            Érthető tehát, hogy az asszony csodálkozik Jézus kérésén: „Zsidó létedre, hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?” (Jn 4,9)

            Nemcsak a szamariai asszony nem ismeri Krisztust, de hányan vannak ma is, akik az Urat az Egyház bűneivel azonosítják, vagy a keresztények kereszténytelen viselkedése miatt legyintenek a mindenkit üdvözíteni akaró Messiásra. Hányan vetik meg az Urat, akihez az Egyház így szól, Szent Bazil imádságával, éppen abban az órában, amikor az evangélium szerint Jézus beszélgetni kezd a szamariai asszonnyal:

„Ments meg minket minden veszedelmes és sötét bűnbeeséstől s minden, lelki romlásunkat kereső, látható és láthatatlan ellenségtől. Szegezd át félelmeddel testünket, és ne hagyd szívünket gonosz gondolatokra és cselekedetekre hajlani, hanem töltsd el lelkünket utánad való vágyakozással...” ****

            „Ha ismernéd az Isten ajándékát...” (Jn 4,10) - így szól Jézus az asszonyhoz. Ez óhajt is  kifejez, az Úr szomjúságát, Krisztus kívánságát minden ember után. Ha ismernénk az Atya szeretetét, amely olyan nagy, hogy egyszülött Fiát adja értünk, (V.ö. Jn 2,16) akkor nem fordítanánk nagy energiákat, figyelmet az evilági örömök felé.

            Az asszony nem ismeri Isten ajándékát, nem tudja kivel beszél. Egész életében a boldogságot kereste öt férfi oldalán (Jn 4,18) és már a hatodik emberrel él, aki szintén nem a férje. Talán már nem is hisz abban, hogy létezhet maradandó boldogság számára.

            A boldogság utáni vágy hasonlít a szomjúságra, és Jézus ezt az analógiát használja a beszélgetés indulásakor.

            „Ha ismernéd Isten ajándékát, és hogy ki az aki mondja neked: „adj innom”, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” (Jn 4,10)

            Milyen vízről beszél az Úr Jézus?

            Nem a biológiai életünket fönntartó vízről beszél. Olyan vízről szól, ami az örök életet adja, amit nem ismerhet a szamariai asszony. Arról a vízről beszél, amit Szent János apostol és evangelista már ismer, mert látta a mennyei Jeruzsálemet látomásban, ahol látott egy különös vizet amit a jelenések könyvében így ír le: „Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Isten és a Bárány királyi székéből fakadt. Utcája közepén és a folyó mindkét partján az élet fája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak.” (Jel 22,1-2)

        
            Az élet vizéről van szó, amiről Jézus akkor beszélt, amikor annak idején a zsidó sátoros ünnep közepén felment a jeruzsálemi templomba és tanított. Azt mondta az ünnep utolsó napján: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” (Jn 7,37)  Ezt idézzük fel most mi is, a szent ötvened feléhez érvén.

            Vízről beszél az Úr, ami nélkül nem élhetünk, mert vízre van szüksége szervezetünknek, hogy az a sok, bonyolult kémiai folyamat, ami jellemzi testi életünk minden másodpercét, mozgásban lehessen és harmonikusan működhessenek szerveink.

            Minden mozgásban van az élő szervezetben, de a szilárdan álló szikláról is tudjuk, hogy atomjainak egybetartó törvénye a mozgás.

            Minden mozog, átalakul, szüntelenül változik. Így az emberi lélek is szüntelenül változik, mozgásban van. Mozgásának iránya az örökkévalóság, ha hagyja az ember „fölfelé”, teremtője felé törekedni, azokkal a lelki energiákkal, amelyeket Isten az ember teremtésekor belé helyezett. Ilyen a boldogságra törekvésünk emberfeletti ereje.

            Az emberi lélek mozgásának helyes irányát meg kell találni. Ezt így fogalmazza meg Jézus: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám!” Aki pedig Krisztushoz közeledik, kiteljesíti lelkét, és a Szentlélek segít neki azzá válni, amit Isten elgondolt róla, vagyis a maga képmására teremtett boldog emberré.

            Amikor Jézus lesz az „út” az „igazság” és „élet” számunkra, akkor a helyes lelki élet során fejlődik a bensőnk. Ez a lelki élet helyes bűnbánatot, felebaráti szeretetet, irgalmat, az erények gyakorlását, a parancsok megtartását jelenti, és ez az új élet a megtérés pillanatában fogantatik.  Erről mondja Szent János evangelista: „..amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle. Ezt a lélekről mondta, amit a Benne hívők meg fognak kapni...” (Jn 7,39)

            Vajon mit értett meg a szamariai asszony mindebből?

            Megdöbben azon, hogy Jézus mindenkinél jobban ismeri őt. Ismeri és nem veti meg.       Vízért ment a kútra, és életre szóló tanítást kapott, hogy lelki szomjúsága és lelki betegségének égető sebei enyhüljenek.

            Az asszony látja, hogy Jézus ismeri rejtett dolgait, és gyanút fog, hogy prófétával beszél, hiszen a prófétákra jellemző titokzatos választ mond, amivel mélyebb síkra tereli a beszélgetést. Különösen csenghetett az asszony fülében Jézus kijelentése „Isten ajándékáról”, amit ő „nem ismer”.

            Ez az „ajándék” maga Jézus jelenléte, és a vele való találkozás. A zsidók Isten ajándékának a Tórát tartották, Mózes öt könyvét, ahogy a szamaritánusok is. Csak a „Törvény Könyveit” fogadták el hitelesnek.

            Az első keresztények Isten ajándékának a Szentlelket tartották, Akit Jézus küld el az Atyától. Ez a nagy „ajándék” felülről jön, belülről járja át az embert és új erő forrása lesz benne.

            Ezt nem értheti még az asszony, ezért marad a földi síkon, és ezért szeretné azt a különleges vizet, hogy ne kelljen a kútra járnia.

A mélyebb megértés kedvéért tárja fel Jézus előtte, hogy ismeri az ember belső és rejtett dolgait. Ebből tudja az asszony, hogy prófétával találkozott. Tudja azt is, hogy a szamaritánusok a Messiást prófétai minőségben várják. Ezért mondta Jézusnak: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent nekünk mindent.” (Jn 4,25) Ezért hagyja ott edényét az asszony, és sietve megy vissza a településre, hogy tanúságot tegyen: „Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29)

            Van ennek a beszélgetésnek és találkozásnak egy mindennél fontosabb része: Jézus kijelentése az igaz vallásosságról: „...eljön az óra és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának.”(Jn 4, 23)

            Hogyan lehet Lélekben és igazságban imádni az Atyát?

            Fontos kérdésről van szó, mert a helyes imádságról beszél az Úr.

            A Lélekben végzett imádságról szent életű Cleopa atya azt mondja, hogy az nem más mint az értelem és a lélek felemelése Istenhez az imádság idején. „Csak a szív mélyéből fakadó imádságra és az értelmünk Istenen való csüggése esetében mondhatjuk, hogy a Szentlélekkel imádkozunk.” *****

                Mit jelent „igazságban” imádkozni? Erről a moldovai szentatyának ez a meglátása: „... ..imádságunk nem áll szembe életünkkel, mert minduntalan Isten parancsainak teljesítésén fáradozunk, vannak jó cselekedeteink, mert az ember kettősség: test és lélek. Amikor az ember  értelme és szíve láthatatlanul Istennél van az imádság idején, és teste a parancsok megtartásán fáradozik, akkor valósul meg az „igaz imádás”, akkor mondhatjuk: „Lélekben és igazságban” imádjuk Istent .******

            Senki nem tudja imádni az Atyát lélekben és igazságban, ha csak eszével és szívével imádkozik, és közben testében nem törekszik Isten parancsainak megtartására, mert Isten parancsai az igazságot jelentik, a Szentírás tanúsága szerint: „Minden parancsod igazság” (Zsolt 119, 86)

            Lehet, hogy a szamariai asszony mindebből még akkor keveset értett, de a Jézussal való találkozásból új ember született. A régi embert, a találkozás előtti életet, szimbolikusan, a kútnál felejtett veder jelzi. Ez az asszony ott hagyta addigi életét és a Jézussal való találkozás kegyelmétől olyannyira átalakult, hogy később – az egyház hagyománya megőrizte számunkra – az Úr vértanúja lett. *******

            Ő szent Fotiné vértanúnő, aki a Megváltóval való találkozás előtt egy lelki szomjúságtól gyötört bűnös nő volt, majd pedig szent tanú lett a Szentlélek átalakító munkája által.

* Szombati alkonyati Istentisztelet sztihiráiból

**VI. imaórából – Dícsérjétek az Úr Nevét! Görögkatolikus ima- és énekeskönyv, 191. oldal

*** Herbert Haag Bibliai Lexikon – Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 1989., 1635. oldal

**** VI. Imaórából – 194. oldal

***** Despre Rugaciunea Lui Iisus – Editura Pelerinul Roman – Oradea 2002. 45. pg.

****** u.o.

******* Szent Fotiné vértanúnőt február 26-án ünnepeljük