Isten mindent felülmúló, önfeláldozó szeretetét ünnepeljük ma. Az Atya örök szeretetét, amit a Fiú engedelmességgel maradéktalanul elfogadott és a Szeretet Lelkének erejéből ma a földhözragadt emberek életébe behoz. Hiszen emberi élet csak a szeretetből fakadhat. „Nagyobb szeretete pedig senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”

Meghalt érettünk Isten Fia. S ezzel a lehetetlennek tűnő nagy áldozattal értelmet ad az életnek... Váltságul küldte őt az Atya hozzánk, de pusztán reá tekintve is végtelen erőt kapunk. Megmenekülünk, mint Izrael kígyómarással megsebzett ifjai kint a pusztában, mikor föltekintettek a fölemelt rézkígyóra. Mert „ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában”, úgy kellett „az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen” őbenne. (Jn 3,16)

Szent Maximosz hitvalló szerint aki ismeri Krisztus „keresztjének misztériumát, az ismeri minden dolognak az értelmét.” Végső soron az egész üdvösségtörténet minden részlete a keresztre irányul s ott fordul jobbra „az ember tragédiája”. „Krisztus magára vette a mi bűnösségünket - tehát a mi szerepünkben haldoklik - dramaturgeitai” - állítja róla Nazianzi Szent Gergely az ismerős színházi szakkifejezéssel. Erre az előttünk és helyettünk haldokló Krisztusra irányította figyelmünket az egész nagyhét. Ma különösen is észrevehetjük, hogy éppen Ő áll a világszínpad közepén, és körülötte, benne forog minden. Hiszen a világdráma ott csúcsosodott igazán, ahol Isten Fia már nem cselekvőként, hanem szenvedőként lépett színre Jeruzsálem városában, ahol az Emberfia mint „ecce homo” lett a vádlott és halálraítélt a zsidó nép és a császári helytartó előtt.

Jézus Krisztus halálát úgy értelmezi a Zsidókhoz írt levél, mint főpapunk életáldozatát.

Ő mint nagy főpap éppen emberi gyarlóságaink magára vételével szakította meg egyszer s mindenkorra a korábbi üres szertartások és ceremóniák ördögi láncát. Ezért nincs szükség további véres áldozatok bemutatására: mert Ő örökké él, hogy közbenjárjon értünk.

A Zsidókhoz írt levél szerint Krisztus „hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól.” Ebben az imádságban a legnagyobb kiszolgáltatottság mutatkozott meg. S ugyaninnen tudjuk azt is, hogy imája „meghallgatásra talált”. De mit is jelentett konkrétan ez a meghallgatás? – Jézus imádsága akkor talált meghallgatásra, amikor bezárult fölötte az ég, s ő védtelenül a keresztre került.

Most már látjuk, hogy az Úr Jézus végigjárta velünk és helyettünk létünk feneketlen mélységeit, de sehol sem hagyta el Istent. Sőt ahol már úgy tűnt, hogy maga Isten is elhagyta Őt, még ott is kitartott az Atya iránti bizalomban.

Ezzel biztosíthatta számunkra is csodálatosan, hogy mi is bizalommal járulhatunk a kegyelem trónjához, Istenhez. Létrehozta Isten és ember végleges szövetségét. 

„Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, fölségesebb az egeknél.”

Jézus Krisztus mint igazán „szent” főpap nem szorul rá, hogy naponként áldozatot mutasson be, mert nagypénteken egyszer s mindenkorra bemutatott életáldozatával mindenkit megszentelt. Az Atya a teljes önátadást várta el tőle: leltározás nélkül. Így lett egész élete áldozat és egyben példa is. Benne megvalósult a pap és az áldozat teljes egysége.

A legszorosabb kapcsolatban volt Istennel és lényegi egység az emberekkel. Ezért is üdvözítheti mindörökre azokat, akik általa járulnak Isten elé, mert mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Ő örökre megmarad és papsága örökké tart. Ezért nincs szükség további véres áldozatok bemutatására, mert ő örökké él, hogy közbenjárjon értük. 

Papsága beteljesítette, sőt messze felülmúlta az emberiség mindenféle vallásos szertartását. Ő épp azáltal volt eredményes pap, hogy önmagát hozta áldozatul. Életáldozata a kereszthalállal csúcsosodott. Nemcsak egy szertartást végzett, hanem meghalt: önmagát áldozta fel érettünk. Most szemléljük ezt a nagy titkot: életáldozatot mutatott be értünk, amikor önmagát adta váltságul a világ életéért. Benne Isten egy emberéleten át mondta ki a „szeretlek” vallomását az emberiség felé. Ez ma „beteljesedett”. 

Az idézett újszövetségi levél szerint tehát a kereszten célba ért Krisztus az, aki feljogosít minden reményre. Azáltal, hogy saját vérével lépett Isten elé - tehát hogy bűntelen létére is önmagát hozta áldozatul, tényleg létrehozta Isten és ember végleges szövetségét: „Krisztus mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki a Szentlélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!” Ő, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és a jövendöléseket beteljesítve „életét adja váltságul sokakért”. 

Ez a Krisztus a mi pászka-Bárányunk. Az előző vallásos szertartások nem tehették tökéletessé a főpapságot, hiszen ott a kiontott vér nem tükrözhetett hiteles életáldozatot. 

Szent János szerint Urunk épp abban a délutáni órában lehelte ki lelkét a kereszten, amelyben odalent a város templomában feláldozták a pászka bárányokat. Mert a János-evangélium a zsidó peszah-ünnep napjára (tehát Niszán hó 14-én estére) tette Krisztus kereszthalálának eseményét. Így Ő váltotta fel azokat a bárányokat, Ő a mi pászka-Bárányunk, aki vérével mindnyájunkat megszabadít a bűn szolgaságából. Tanúnk erre Izajás próféta is, aki a leöletésre vezetett néma Bárányként mutatta be Őt, s egyúttal ezt is mondta róla: Az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, s az Úr őt adta át bűneinkért. 

A sivatagi atyák mondásai között olvashatunk egy bizonyos Poimén atya elragadtatásáról. Amikor egy bizalmasa unszolva könyörgött neki: „Mondd meg nekem, hol vagy?” Ő azt mondta: „Gondolatom ott van, ahol a szent Istenszülő Mária állt és sírt az Üdvözítő keresztjénél. Én pedig mindig így akartam sírni.” 

Ezen a délutánon a mi gondolatunk is ott van. A szent Istenszülő Máriát lélekben mi is követhettük egészen a keresztig. Ha nem álltunk meg a pusztán bámészkodók vagy az érzelmek szintjén megmaradók karában, akkor vele együtt szemlélhettük Szent Fia keresztre feszítését.

Poimén atya említett látomása láttán szenteljünk most mi is egy pillanatot a szemlélődésnek! Hogyan viselkedett Jézus a szenvedéstörténet során? Emberfölötti méltósággal, végtelen türelemmel. Egyetlen szava sem tagadja azt, amit evangéliumában, főként a Hegyi beszédben meghirdetett. Úgy halt meg, hogy közben imádkozott az őt keresztre feszítő hóhérokért. Ahogy Szent Péter katolikus levele mutatta be őt: „mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra ” (2,23). Csak épp halála előtti pillanatokban törte meg a csendet, mégpedig „hangos kiáltással” a kereszten, amivel a római századost is vallomásra késztette: „Ez az ember valóban Isten Fia volt.”

Miután Jézus rábízta a szeretett tanítványát, Jánost édesanyjára, Máriára, látta, hogy „minden beteljesedett”. A teremtés művét beteljesítő hatodik nap főműve az Isten képére létrejött ember volt. Krisztus Urunk is a hatodik napon, pénteken teljesíti be életművét. Művének beteljesedése nem más, mint az Egyház születése, amelyet Mária képvisel az anya szerepében és János a hívek szerepében. A János-passió végén leírt jelenet tulajdonképpen az Egyház születése Mária és a szeretett tanítvány személyében. A keresztre feszített Krisztus a legnagyobb fájdalom közepette Anyjára és a szeretett tanítványra mutatva alapította meg nagy családját. Azzal teljesíti be művét, hogy megjelöli: édesanyja lett az a titokzatos „Asszony”, akiről a próféták beszéltek.

Az asszony titokzatos alakjában János evangélista írásaiban hol Jézus Anyja, Mária, hol pedig a keresztény közösség eszményképe jelenik meg. Az ősi egyházi hagyomány szerint a gyermek Jézus szűzi fogantatása annak idején Betlehemben megkímélte Máriát a szülés fájdalmától, ami Éva bűne óta átokként nehezedett a női nemre. Ma a gyalázat, a fájdalom és vér helyén Mária átéli a második Ádám szülésének fájdalmát. Simeon jövendölését beteljesítve a fájdalmak anyja lett a Szűzből, aki a kereszt alatt áll. Így osztja meg szent fiával a világ megváltásáért és üdvösségéért vállalt szenvedés terhét. S ott áll mellette a „szeretett tanítvány”, Jézus szeretetének választottja. Mert csak a szeretet tudott itt legyőzni minden akadályt.

A kereszt alatt megálló Anyára különösen is gondolunk ma. Hiszen mindig azzal a bizonyossággal megyünk a keresztfához, hogy ott „állt a fájdalmas Szűz”, a „gyötrött Istenanya...”. Biztosan könnyek peregtek arcáról, hiszen haldokló fia láttán valóban tőr járta át a lelkét. Könnyei is meggyőznek minket arról, hogy a Megváltó kín és fájdalom közepette alapította meg nagy családját, az egyházat. Amikor szent Fia a legnagyobb áldozatot vállalta értünk, ő megváltásunk kísérőjének bizonyult, s mindvégig jelen volt. S akkor kapta azt a sajátos megbízást, amely mindnyájunk édesanyjává tette őt. „Íme, a te fiad...” Szeretett tanítványára, János apostolra célzott ezzel az Úr, őt is rábízta saját édesanyjára: „Íme, a te anyád.” Jánosról azt tudjuk, hogy az utolsó vacsorán Jézus keblénél pihent. S ahhoz, hogy örömhírét felfogjuk, nekünk is ugyanazzal a szeretettel Jézus keblére kell hajolnunk, s édesanyánkként kell elfogadnunk az ő szent Anyját, Máriát. Így lehetünk Krisztus testvéreiként Isten fogadott fiai illetve szeretett gyermekei.

Jézus a kereszten mutatta meg legnagyobb szeretetét, és ekkor Anyja és a szeretett tanítvány személyében megalkotta Isten új népét. Tehát amikor Jézus kijelentette: „Beteljesedett!”, akkor megvalósult ez is.

Mindenesetre ha csak úgy szemlélnénk Máriát a kereszt lábánál, mint aki „szomorú, lesújtott, könnyező”, szóval „a fájdalmas Szűz”– ez a kép nem adna igazat annak, akit Szent János fest róla. Mária itt nemcsak a „fájdalmas Anya”, hanem a remény anyja is. Hitte, hogy Isten képes feltámasztani Fiát.

De miért sírhatott a fájdalmas Anya, ha szomorkodott a kereszt alatt? Magától a látványtól is, hiszen népének meggyőződése szerint „átkozott az, aki a fán függ”. Haldokló szent Fiának sóhajai közül pedig legfájdalmasabb a 22. zsoltár elejének a kereszten elmondott kezdő mondata lehetett: „Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”

Igaz ugyan, hogy Jézus azzal a segélykiáltással hal meg, amely az Istentől való mély elhagyatottságát fejezi ki, mégis kitart a bizalomban és Istennek felajánlott önátadásában. Jézus radikális szolidaritását az emberekkel ott is szabad szeretettel tartja meg, ahol ez számára a keresztet és a legvégső elhagyatottságban reá váró halált jelentette. Ha még az Atyától való teljes elhagyatást is vállalta, ezt másokra való tekintettel is tette. Hogy ők már sohasem érezhessék magukat menthetetlenül elhagyatottaknak, hanem az ilyen helyzetekben legalább ő maga velük legyen. S tudatosítja velük, hogy ő maga is megérezte azt a mélységet, ahol az emberi gonoszságnak kiszolgáltatott szenvedőt látszólag még Isten jelenléte is cserbenhagyja.

Az, hogy miután Jézus a gúnyból neki nyújtott ecetet megízlelte, azt mondta: ,,Beteljesedett!”, majd fejét lehajtva kilehelte lelkét, mély értelmű kijelentés. Mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy Krisztus Urunk az utolsó pillanatig „ura maradt a helyzetnek”: senki sem vehette el életét: ő maga adta azt oda.

Mindezt múlt időben említhetjük, mert a mai délután eseménye volt. Hiszen az evangéliumi „órarend” szerint Jézust a hatodik nap hatodik órájában feszítették keresztre, s a kilencedik órában adta ki lelkét: Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 

Janus Pannonius evangéliumos könyvében olvashatjuk azt a megjegyzést, hogy a katona lándzsadöfése által „kimondhatatlan titok teljesült, mert vér és víz folyt ki belőle, s onnét veszik kezdetüket az Egyház” szentségei. Ugyanis a víz által újjászületünk, vér és test által pedig tápláltatunk.” Sőt bár az új Ádámnak, Krisztusnak a csontjait nem volt szabad összetörni, „az oldalát azonban meg kellett sérteni” – teszi hozzá a magyarázó, „mert oldalért oldalt kellett adni, hiszen oldalból lett az asszony, s az általa elkövetett rossz Urunk szenvedésével töröltetik el”. 

Valóban, az egyházatyák úgy szóltak az „egyházról” mint új Éváról, aki az Új Ádám kereszten bekövetkezett halála „álmában” lett kivéve az ő oldalából, majd pedig az onnan kifolyó víz jelenti a keresztséget, „a vér pedig a(z Oltári)szentség jelképe”. Aranyszájú Szent János azt ismételgeti, hogy „e két szentségből születik vagyis jön létre az Egyház”. Így az Anyaszentegyház minden szentsége Őtőle való, az Ő oldalából mint forrásból az Egyházat éltető szentségi kegyelem árad, s Jézusunk azóta is ezekkel táplál bennünket.

De térjünk vissza János evangélista saját tanúságtételére, amelynek hitelesítésével zárja le beszámolóját: Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: ,,Csontját ne törjék össze”. Egy másik Írás pedig azt mondja: ,,Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak” (Zak 12,10). 

Valóban, Zakariás próféta könyvében szerepel egy ilyen jövendölés: „Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és imádság lelkét. És föltekintenek arra, akit átszúrtak. Gyászolják, mint az egyszülött Fiút szokás, megsiratják, mint az elsőszülöttet.” Izraelnek ez a kései prófétája távoli pillantással időzhetett el a Golgota keresztjén átszúrt Fiú alakjánál. Nem véletlen, hogy 4. evangélista épp ezt a jövendölést választotta a keresztrefeszítés történetét lezáró idézetnek. A régi idők óta megsejtett elsiratott egyszülött Fiú, akit ma már az egész világ szemlél, maga a megfeszített Jézus Krisztus. Ő, aki ugyanannál a prófétánál pásztorként is mutatkozott be, a prófécia szerint lehetővé teszi, hogy Jeruzsálem lakói megszabaduljanak a bűntől és tisztátalanságtól. Bárány is ő, Pásztor létére is, aki „elveszi a világ bűneit.” A ma reá tekintők is „meglátják azt, akit keresztülszúrtak'. Meglátják a feszület dicsőséges Jézusában, méltósággal viselt emberi szenvedésében. Meglátjuk mi is Őt, „akit keresztülszúrtak', az Egyház örök vívódásában és szenvedésében. 

A 26. zsoltár szavaival szólítgatjuk őt: „Szívem rólad mondta: „Keressétek az ő arcát!” A te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem arcodat, ne fordulj el haragodban szolgádtól!

Keleten sokfelé felolvassák ma a Kivonulás könyvének azt a szakaszát, amelyben Mózes kérleli, hogy az Úr mutassa be neki arcát. Isten viszont mindenekelőtt azt tisztázza, hogy „nem láthat engem ember, amíg él”, tehát legföljebb hátulról láthatja őt a már-már barátnak számító próféta is. Íme, mi a kereszt által már kapcsolatba kerülhettünk Isten igazi arcával, magának Jézusnak a szavai szerint: „Senki más nem ismeri a Fiút csak az Atya… és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” A kereszten ugyanis Isten arca hihetetlenül közelivé és barátivá válik, mert Annak az arca, Aki Fiában egészen a végsőkig osztozik az emberi létezésben. Ezért tehát Krisztus keresztjéből a megváltás ereje és reménye sugárzik szét minden emberi szenvedésen: a szenvedés drámája és misztériuma – amely végső soron az emberi élet drámája és szenvedése – nem szűnik meg ugyan, de többé már nem tűnik annyira sötétnek és értelmetlennek. 

Mai napunk nem öncélú szomorkodás. Antiochiai Szent Ignác szerint Krisztus „szenvedése a mi feltámadásunk”. Ő „Poncius Pilátus alatt …valóban testben felszögeztetett, hogy feltámadása által mindörökre felemelje zászlaját a szentek és a benne hívők előtt … egyháza egy testében”.

A vértanúságig is kitartó szent püspök mindhalálig vallotta, hogy „az én okmányom Jézus Krisztus, sértetlen okiratom az Ő keresztje.” A szmirnaiakat azért dicsérte, hogy kitartanak „az Úr Jézus Krisztus keresztjére szegezve testben és lélekben”. Tartsunk ki mi is akár megvetés és e világ gúnyolódása közepette is Jézus Krisztus keresztjére szegezve! Hiszen Ő a mi Megváltónk.