Szikora Benedek szentelése
Laskay Anna 2012.03.31. 23:15
Örömteli esemény helye volt a Miskolc-Búza-téri templom március 25-én, vasárnap, amikor pappá szentelték Szikora Benedeket. Komoly dolog ez a családja, hat testvére, a szülők életében. Nagyszerű érzés a feleségének és leginkább, annak a fiatalembernek, aki hosszú évek készülete után, azóta egyházunk felszentelt papja. S ami számunkra igazán fontos, az exarchátusé!
Ha megismerjük életútját, kiderül, valóban kegyelem ez, s nem magától értetődő. Mezőladányban született ötödik gyermekként. S érdekes módon, református részről indult el a papi hivatás családjukban. Szülei vegyes házassága révén, lánytestvérei Debrecenben kezdtek tanulni, s hitoktatójuk hatására egyikük lelkész lett. A fiúk pedig, mintha csak arra vártak volna – amint egyikük megkezdte a sort, s a nyíregyházi szemináriumba jelentkezett – mind követték. Így lett az öt fiúból, mára két felszentelt papja, s két papnövendéke egyházunknak.
Benedek életében a kamaszkorral érkezett a hivatásra ébredés is, amelyet ő, így öntött szavakba: „Amikor még a falunkban felsőbe jártam, akkor helyezték oda Demkó Balázs atyát. Az ő hatására kezdtem ministrálni. Azt érzem, hogy a hivatást is ő indította el nálam. A következő parókusunk Vatamány Sándor volt. Én akkor, éppen nyolcadik osztályba jártam. Nagy szerepe volt abban, hogy gimnáziumba Hajdúdorogra jelentkeztem. Egy rokonunk már járt oda, s bár a szüleim nehezen engedtek el, nagyon jó döntésnek bizonyult. Hiszen a nevelés görögkatolikus volt. Szertartásokra járhattam, rendszeresen ministrálhattam. A ministrálás mindig fontos volt az életemben, ezért ennek különösen örültem.”
Ahogy élete fontos papjait említi, kirajzolódik, mennyire maghatározóak egy fiatal életében parókusai, tanárai. Benedek folytatja a megkezdett sort Thodory Ferenccel, aki imádságos életével adott példát számára. A gimnáziumban Tasi Tamás, Seres Péter, Juhász Géza segítette. Benedek azt mondja, ők azt mutatták meg neki, hogyan él valaki érett papként. A nála idősebb szeminarista testvére leginkább a szorgalmával, s a jó eredményeivel motiválta őt.
S hogy miért most volt a szentelése? „Atanáz és Fülöp püspök atya is a régi diakonátus intézményét igyekszik visszaállítani. A korábbi pár naphoz képest, én hét hónapig voltam diakónus. Jobban megvannak így az egyházi rend fokozatai. A szentelésem azért most történt, mert Budán, ahol eddig diakónusként szolgáltam, a hívek ellátása miatt szükség volt papra. Mostantól káplánként segítek ugyanott. Azért is vagyunk Budán, mert a feleségem még konduktornak tanul. Lelkesen készül a hivatására. Ő is nagycsaládból származik egyébként. ”
Számomra mindig megkapó egy papságra vállalkozó fiatal. Amikor erről kérdezem, azt mondja, ő úgy tapasztalta, hogyha Istennel vagyunk kapcsolatban, akkor olyan harmóniát tapasztalhatunk, amely a nehézségek idején is békét, nyugalmat ad. Fontos, hogyha ezt a békét kérjük, akkor megkapjuk. Ő mióta komoly vallásgyakorló lett azt érzi, jó vágányon van az élete, pont ott van, ahol lennie kell, s mindig Isten felé tart. A fiatalok felé ez lehet a legfontosabb üzenet: „Mindenki úgy találhatja meg a boldogságát, ha a lelkében is nyugalom van, s harmónia jellemzi. A külsőségek nem lehetnek elegendőek. Persze vannak küzdelmek, de a lelkünk békéjére kell törekednünk.”
Ennek az Istenre hagyatkozásnak szerves folytatása választott mondata, amely így szól:
„Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,12) Bevallása szerint, azért fontos neki ez a sor, mert figyelmeztet: halálunkkal az érdemszerzés ideje lezárul, és az ítéletkor a halálunkig szerzett érdemeink alapján fognak minket megítélni. Ez egy intő jel, hogy igyekezzünk mindig az Isten mellett lenni. Nem megtagadni, hanem megvallani Őt. Nagy lehetőségünk, hogy részesülhetünk a bűnbocsánatban, épp ezért élnünk kell vele! Törekednünk kell rá, hogy ne az Istentől elszakadt állapotban éljünk, hiszen a mi felelősségünk, hogy szabad akaratunkat hogyan használjuk! Ami reményt ad, az az, hogy az Isten irgalmas és emberszerető. „Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenek leszünk.” Ezt erősíti a jelmondathoz választott szentképen szereplő tékozló fiú, mert, ahogy a fiú is visszatér az atyai házba, úgy mi is visszatérhetünk az Istenhez minden egyes szentgyónásunkkal, minden egyes bűnbánat tartásunkkal. Ő mindig irgalmas hozzánk és mindig vissza tud minket fogadni és vissza is fogad.
Ha a tervekről kérdezem, Szikora Benedeket továbbra is a lelki béke, s az Isteni gondviselésbe vetett hit jellemzi. „Számomra a legfontosabb a püspök iránti engedelmesség. Ahová ő helyez, ott adott lesz, hogy milyen a hívek összetétele, mi a feladat, mit lehet megvalósítani. Álmai mindenkinek vannak. Az én álmom az, hogy a híveket mindig Isten felé vezessem, s igyekezzek őket ott tartani, így megtapasztalhatják milyen jó az Isten közelében lenni!”
Ezt tartja a leglényegesebbnek a romákkal való kapcsolattartásban is, hiszen, ahogy mondta, ez egy külön misszió. Más mentalitás, más közeg, más neveltetés jellemzi őket. Más a viszonyulásuk a világ dolgaihoz. „Az egy külön feladat, hogy velük megismertessük az Istent. A Jóisten azonban kicsit sötétebb bőrt adott nekem. Ez segíthet a kapcsolatteremtésben, mert megtörtént, hogy »testvérként« tekintettek rám. De bármely ember számára a legfontosabb célom, megmutatni azt, hogy az Isten nemcsak a templomban, s nemcsak ünnepekkor van jelen, hanem az életünkben, a mindennapokban is mindig ott van.”
Fényképek
|