Amikor a férjemmel örökre összekötöttük az életünket, három gyermeket ígértünk egymásnak. Teljesítettük ezt a szép vállalást a jó Isten segítségével, és immár Adél (15), Sebestyén (10) és Szilárd (3) boldog szülei vagyunk. Abban is biztosak voltunk, még mielőtt megszülettek, hogy hitben neveljük fel őket. Megadjuk nekik a lehetőséget arra, hogy jó keresztényekké váljanak. A liturgialátogatás teljesen természetes volt már egész kicsi korukban is, persze nem volt problémamentes. Szegény férjem sokszor lemaradt a prédikációról, vagy a szentmise nagy részéről, mert a templomkertben szaladgált a gyerekekkel. Emiatt soha nem voltunk dühösek rájuk, úgy gondoltuk, hogy ez is részvétel a misén, csak más formában. Adélnak a virágszedés, Sebőnek a levegőzés, Szilinek pedig az autó ellenőrzése volt az ürügy arra, hogy kimehessen a templomból. És egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre hosszabb ideig maradtak bent, és egyre kevesebb időt töltöttek kint, míg végre teljesen megszokták és megszerették. A legkisebb még a tanulóidejét tölti, de remélem közel már a cél. Sokat imádkozom azért, hogy felnőttként se hagyják el a közösségüket.

Minden szülő szeretné a gyermekeit szép ruhába járatni, egészséges ételekkel etetni, jól nevelni. Mesél, játszik, védelmez, dédelget, meghallgat, tanácsot ad. Mindez mégsem elég ahhoz, hogy boldog életet éljenek. Természetesen így is aranyos, tisztelettudó, kedves gyermekeket nevelnek, de nem adnak a kezükbe egy olyan lehetőséget, amellyel később úrrá lehetnek a problémákon, lelki válságon, depresszión, boldogtalanságon. És ez a lehetőség, a hit. Egy kulcs, amely a boldogság ajtaját nyitja. Na persze, ettől nem lesz könnyű az élet, éppen ellenkezőleg. Nehezebb, küzdelmesebb, de mindig lesz egy menekülési útvonal. Menekülés a hithez, az Istenhez. Ha a kulcsot a kezébe adjuk, akkor mondhatjuk el, hogy mindent megtettünk érte. Biztos, szilárd hite pedig csak akkor lesz, ha gyakorolja is a vallását.

Kislány korom óta szeretek görög katolikus lenni. Szeretem a szertartást, a nehéz tömjénillatot, az ikonosztáziont, egyáltalán azt a légkört, amely az újhelyi templomban körülvesz. Egy misztérium része vagyok. Csupa rejtvény és titok az ének, amit a misén énekelek. A képállványt több mint harminc éve nézegetem, de nem tudok betelni vele. Ezt a lelkesedést táplálom a csemetéimbe is, és nem hiába.

Adél lányom a barátaival való közös programot mondta le, mert templomba ment a család. Nem esett nehezére, tudta, hogy mi a fontosabb. Amikor elmesélte, nagyon meghatódtunk, és azt mondtuk, hogy elmehet a reggeli misére, és utána törődhet a barátaival.  Nagyon örült, mert megértette, hogy Isten nem akarja, hogy válasszon. Nem azért járjuk az ő útját, hogy minden mást kizárjunk az életünkből. Ő segít az élményeket teljesebben átélni.

Ahhoz, hogy eddig a felismerésig eljussunk, tisztán kell látnunk, hogy mit vár tőlünk az egyház. Úgy gondolom, hogy a mi családunktól azt várja el, hogy sugározzuk mások felé azt a boldogságot és örömöt, amely abból fakad, hogy szeretnénk Istennek tetsző élete élni. Azt, hogy mondjuk el a körülöttünk élőknek, hogy lehet az Isten nélkül élni, de nem érdemes. Mi a göröngyösebb utat választjuk, de mi döntünk jól. Nehéz lemondani egy jó kis baráti bulit, vasárnap korábban kelni, kapkodni a főzéssel, három gyerekkel pontosan odaérni a misére, lépésenként odaédesgetni őket, vagy éppen a padok között kergetni, csitítani, s közben azt figyelni, hány hívet botránkoztatunk meg. Majd végső kétségbeesésünkben ropit tömni a szájukba, hogy csöndben maradjanak. Végül ölbe cipelni őket, mert úgy elunták a misét, hogy közben elaludtak. Mégis megéri azokért a pillanatokért, amelyekben azt látjuk, hogy a majd hároméves csöppségünk belépve a templomba, széles mozdulatokkal keresztet vet, majd megtapsolja magát, a középső fiunk, mint ministráns, ünnepélyes arccal viszi a gyertyát, a kamaszlányunk pedig szelíden-szerényen imádkozik és énekel.

Örömmel járjuk tehát így öten ezt a nehéz utat, mert biztosan tudjuk, hogy ez adja az erőt a mindennapokban, a szeretetet, türelmet, elfogadást, odaadást családi életünkben.

Mindezekért úgy érzem, nekünk is lehetnek elvárásaink az egyházzal szemben. A mi családunk azt várja el, hogy az egyház - bocsánat a szóért – legyen erőszakosabb. Tudjuk, hogy Jézus szelídsége a példa, de a mai világban a jámborság nem vezet el a célig. Legyen következetesebb, kérjen számon többet, ne csak szolgáljon, hanem hívjon, „értünk haragudjon”. Tudjuk, hogy nagy divat az ún. világnézeti semlegesség, de az egy útvesztő. Világos, egyértelmű útmutatásra, tiszta beszédre van szükség.

Kérjük hát az egyházban munkálkodókat, merítsék be jól azt a hálót, hogy minél többen megkapaszkodhassanak benne. Eleinte nagy lesz a kapálózás, de végül mindenki rájön, hogy minden érte történik.

Úgy lesznek vele, mint a kisgyerek a főzelékkel. Nem tetszik a színe, az állaga, de a mama addig énekel és mesél, amíg megkóstolja, majd mind megeszi, és a javára válik. Kínálgassuk tehát embertársainkat, édesgessük be őket a templomi közösségbe, mert mi is boldogabbak leszünk attól, hogy egyre nagyobb a családunk.