Mert a fent nevezett szerszámok sem tudják elválasztani azokat, akik igazán szeretik egymást, akik igazán szeretik Krisztust. Reméljük, igaz ez a megállapítás a pünkösd hétfőn Homrogdon először szentáldozáshoz járuló 12 gyerekre.

Bár, ha az igazat akarjuk írni – és miért ne akarnánk – el kell, mondjuk, hogy még nyolc elsőáldozó is volt ezen a szép napon a zsúfolásig megtelt templomban. Ők a szülők padjából jöttek áldozni gyermekükkel együtt, hiszen így jó ez. Így teljes az ünnep, és így teljes az öröm. Két napja Isten áldását kérték házasságukra, és meg is gyóntak. Azt mondhatnánk, a gyerek kedvéért. Ha csak ez lenne igaz, az sem lenne baj. Nagyszerű dolog a gyerekünk kedvéért áldozatot hozni, megtenni mindent, hogy ő még közelebb kerüljön Istenhez. Tessék csak megkérdezni egy pedagógust, hány olyan szülő van, aki nemcsak anyagi, hanem egyéb áldozatot is hajlandó hozni a gyermekéért. Meg kell becsülni az ilyet. De ha valaki ezen túlmegy, s nemcsak a gyerekért, hanem Istenért hozza ezt az áldozatot, az már igazi ünnep.

Hát ilyen ünnep volt pünkösd hétfőn Homrogdon: szülők, nagyszülők, család, rokonok együtt áldoztak azzal a gyerekkel, akit ünnepélyes menetben kísértek föl Isten házába. S mi szeretnénk tovább ünnepelni.

A továbbünneplésre úgy keressük az okot, hogy egy hét múlva osztjuk ki az elsőáldozási emléklapot azoknak, akik második áldozók is lesznek. Reméljük, lesz okunk örülni akkor is!