Azóta ez a nap a nyugalom napja, amelyet maga a mi Urunk is megerősített, amikor „az ama nagy” és „legáldottabb” szombaton töltötte síri nyugalmát.

Egyházunk a zsolozsmában minden nap imádkozik az elhunytakért, de az előző okok miatt szombatonként nyomatékosabban teszi ezt. Van azonban öt olyan szombatja az évnek, amely elsősorban a halottaknak van fenntartva, amikor minden egyes végzett szertartásban hangsúlyosan szerepel „a kezdettől fogva elhunyt összes igazhitű keresztény” emlékezete. A Szent Liturgia végén lévő pannachidában pedig hramotát olvasunk, azaz a bejegyzést kérő családok hozzátartozóinak sorát keresztnevek szerint is említjük.

A közülünk – még földön élők közül – eltávozott szeretteinkért való imádság kiemelt alkalmai tavasszal vannak, és elsősorban az „Ünnenepek Ünnepére”, a Húsvétra való felkészüléshez kapcsolódnak, de az utolsó éppen a „befejező ünnepnap”, Pünkösd viliájára esik.

A most közénk jövő Szent Lélek teszi élővé számunkra a mindig velünk lévő Krisztust (vö. Mt 28,20) és megváltásának valóságát.

A legtermészetesebb lehet tehát az Egyháznak azon szándéka, hogy a „mindeneket Betöltőnek” kegyelemáradatából „az örök életre való feltámadás reményében” elköltözötteket is részesítse.