Feltámadt Krisztus!

            A mai nap csordultig telik csodákkal. Az apostoli szakaszban arról halhattunk, hogyan gyógyította meg Péter a bénán fekvő Éneászt, majd pedig, hogy – ismét a főapostol – hogyan támasztotta fel Krisztus erejével a halott Tabitát. Az Evangéliumban pedig maga Krisztus cselekszik. Jézus az egyik zsidó ünnepen fölmegy Jeruzsálembe. Szakemberek azt mondják ez Húsvétkor lehetett. Nem tudjuk hogyan keveredett Jézus a Beteszda fürdőhöz, céltudatosan ment-e oda, vagy nem, mindenesetre a rengeteg beteg közül megszólított egy bénán fekvőt. Hallhattuk, hogy az ember 38 éve volt beteg. Azonban e számtalan vak, béna, sánta, egy szóval nyomorult ember között talán nem is ő volt az egyetlen, akit a betegség bilincsei ilyen régóta lekötöttek. S gondoljuk csak el, hogy ezeknek a kilátástalan helyzetben lévő embereknek a fürdő gyógyító vize, mely Isten kegyelméből mindenféle betegséget meggyógyított, micsoda reményt jelenthetett…, legalábbis az elején. Emberünk is az első hónapokban valószínűleg még a gyógyulás életadó reményével volt teli, s lehet, hogy a lelkesedése még továbbra is, több éven keresztül megmaradt. Azonban egy idő után, feltételezhetjük, hogy kezdte megszokni a közeli, csupán néhány lépésnyire lévő gyógyulás elérhetetlenségét, kezdett hozzászokni ezen ellentmondásos állapothoz, belefásulni helyzetébe. Egy idő után tehát a gyógyulásra irányuló akarata is szürkült, s olyanná vált ez az ember, mint ahogy egyik sztihiránk is nevezi: temetetlen halottként feküdt a gyógyvíz mellett. Krisztus kérdésére pedig, hogy „meg akarsz-e gyógyulni”, nem is tud már kitörő, de még egy egyértelmű igennel sem felelni, csupán annyit mond, hogy „nincs emberem”…  S talán mi is, lelki szinten, s ha nem is teljes mértékben, de hasonlítunk ehhez a bénához: úgy megszokjuk rossz dolgainkat, gyarlóságainkat, talán már észre se vesszük bűneinket; vagy pedig észrevétlenül elhidegülünk bizonyos környezetünkben élő emberektől, élünk, de már nem egymással, csak egymás mellett; beleszürkülünk kis világunkba, s szívünket, ha nem is teljesen, de zárva tartjuk Isten és az emberek előtt. József Attila találóan fogalmaz erről az állapotról, mely jellemzi a bénát, s ilyen-olyan mértékben, de olykor minket is jellemezhet: „Nem emel föl már senki sem/ Belenehezültem a sárba/ Ijessz meg engem Istenem,/ hogy ne legyek kegyetlen árva!”

Nos, az Isten nem megijeszt, hanem inkább megajándékoz bennünket. Krisztus teljesen ingyenesen meggyógyítja a bénán fekvőt, megmutatja az ő szeretetét, s így az Atya irántunk való szeretetét is. Ez az ingyenesség, ez az önkéntesség mutatkozik meg Krisztus egész életében: Istenként, felvette emberi természetünket, vállalta a földi élet szűkös kereteit, a viszontagságokat, s ahogy Szent Pál írja: mindenben kísértést is elszenvedett, bűnt mégsem követett el. Működésének végén pedig, újra felment Jeruzsálembe, már nem azért, hogy egy embert emeljen fel bénultságából, hanem, hogy az egész emberiséget, sőt az egész világot magához emelje, hogy feltámasszon magával minden embert, bennünket ma élő keresztényeket is. Isten életet ajándékozott minden embernek; legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott. Erről beszél ma az inaszakadt meggyógyítása, s ezt hirdeti Tabita feltámasztása. Azonban Krisztus feltámadása ma is, mindennapjainkban is tetten érhető valóság, mondhatni kézzel fogható tény. Hiszen erről beszél a minden reggel felkelő, s oly szépen ragyogó Nap, erről beszélnek a fák, s a madarak, de egyaránt erről beszél a hideg szél, a vihar, s a sötét éjszaka. A Feltámadást hirdeti minden család, minden nemes emberi kapcsolat, a barátság, s erről beszél minden tiszta emberi ölelés és emberi csók. S e dicsőítő hangot nem nyomhatja el káromlás zaja, bűn, szenvedély, meg-nem-értés, s önérdek. Ez a hang nem harsogó – csendes, de mindenen átható. Csak mirajtunk múlik, hogy figyelünk-e rá. Minden Krisztus feltámadásáról beszél, mert minden ajándék arra mutat, aki azt ajándékozta. De az ajándékot el is kell fogadni. S miként is fogadhatjuk el Krisztustól az Ő életét? Ha hiszünk benne. Ha hiszünk abban, aki egyik himnuszunkban azt mondja: „Te miattad lettem emberré, te miattad öltözködtem testbe, és te azt mondod: Uram, nincs emberem”. Mi már nem mondhatjuk, hogy nincs emberünk, mi nem mondhatjuk, hogy nincs Istenünk, akinek erejéből meggyógyulhatunk gyarlóságainkból, mi nem mondhatjuk, hogy nincs Krisztusunk aki, ha engedjük Neki és mi is küzdünk, legyőzheti bennünk bűneinket, s ha az esetleges testi bajokból nem is gyógyít meg minket, az igazán fontos, s az élet öröméhez szükséges lelki egészséget megadja nekünk, megajándékozva minket önnönmagával, az Ő életével.

Kedves testvérek! Ne feküdjünk tehát mozdulatlanul, tétlen, mint az a béna – ő ugyanis nem tehetett másképp – mi azonban tudunk Krisztus Feltámadásáról, ez az örömhír már eljutott hozzánk, sőt, tudjuk vagy nem, de találkoztunk is vele. Így tehát hittel válaszoljunk az ő hívó szavára, s engedjünk valódi, hatékony teret neki életünkben, mi több, adjuk át neki egész életünket, hagyjuk, hogy ő vezesse azt, s boldogságra fogja vezetni.

Kedves testvérek! Válaszoljunk bizalommal az állandó gyógyulásra és fejlődésre hívó Istennek, s hallgassuk meg egyik sztihiránkban felénk intézett szavát: „Kelj fel s vedd ágyadat, hirdetvén az én erőmet és kegyességemet minden időben!” Ámen